Már legalább öt éve az értékesítési osztály vezetője voltam, amikor egy véletlen folytán kiderült, hogy az irodám kulcsa nyitja a tetőterasz ajtaját.

Banális ügy volt, egyszerűen csak szerettem volna újra rágyújtani ebéd után, de ehhez ismét el kellett volna haladnom a helyettesem szobája előtt, aki magáévá téve a cégvezetés open office filozófiáját, mindig nyitott ajtónál dolgozott. Egy rövid ideig tébláboltam a két iroda közti folyosószakaszon, ám végül mégis visszaballagtam a helyemre. Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha várok egy kicsit, aztán, ha a helyzet engedi, valamilyen mappával a hónom alatt leviharzok majd a földszintre. Szórakozottan járkáltam a szobámban, megigazítottam az egyik képet a falon, tettem-vettem, majd némi lamentálás után, hogy halljam, mi történik odakint, kitártam az ajtómat. Meglehetősen védtelennek éreztem magam, ezért mégis behajtottam, de úgy ítéltem meg, hogy ennyi erővel csukva is lehetne. Próbáltam középre állítani, de a megfelelően zsírozott zsanérok miatt az ajtó folyton becsukódott. Megfordult a fejemben, hogy valamivel kitámasztom, de nem találtam semmilyen erre alkalmas eszközt, kénytelen voltam hát teljesen kinyitni én is.

Leültem az asztalomhoz, és felnyitottam a laptopomat, majd a képernyő takarásában sodorgatni kezdtem a kezemben szorongatott, már majdnem teljesen átnedvesedett cigarettát. Rossz szokás, nem tehetek róla, a legtöbbször kényszeresen újratömörítem a szálakat, addig ütögetem őket a filternél, amíg három-négymilliméternyi papír nem marad a végükön. Miután végeztem, az újratömörített szálat a fülem mögé dugtam, és a billentyűzeten gondosan sorba rendeztem a többi cigarettámat. Az előzőhez hasonlóan akkurátusan végigkocogtattam az összeset, és miután a fény felé tartva egyenként ellenőriztem az elvégzett munka minőségét, óvatosan visszahelyeztem mindegyiket a tárcámba. Elégedett voltam az eredménnyel. Lesöpörtem a finom dohánymaradékot az asztalomról, a laptopomról pedig lefújtam a morzsalékot.

Forogtam párat a székemmel, közben hallgattam a helyettesemet, aki hangosan tárgyalt valakivel telefonon.

Ez nem lehet igaz.

Uram-atyám, mégis mit csinálok én itt?

Kióvakodtam az irodámból, és a saroknál fülelni kezdtem. Az asszisztensünk munkaállomásánál állt az előtérben, és határozott hangon diktált valamilyen beadványt. Türelmesen vártam, de abbéli félelmemben, hogy diktálás közben járkálni kezd és felfedez, inkább visszalopakodtam a szobámhoz. Különös, de addig fel sem tűnt, hogy közvetlenül az irodám mellett egy melléklépcső van.

ÜZEMI TERÜLET, ILLETÉKTELENEKNEK BELÉPNI TILOS!

Hová vezethet?

Benyomtam az ajtót, és megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy enged, illetve, hogy semmiféle riasztó nem szólal meg a nyitására. Csak egy félemeletnyit kellett mennem és egy viszonylag nagy üvegezett előtérbe jutottam, ám a terep felmérése után, csalódottan kellett megállapítanom, hogy az épület többi részéhez hasonlóan, itt is füstjelzők vannak a plafonra szerelve. Rányitottam a tetőre nyíló ajtóra, de zárva volt. Már épp vissza akartam indulni, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve belepróbáltam az irodám kulcsát a zárba, és legnagyobb meglepetésemre sikerült elfordítanom azt.

Lenyomtam a kilincset, és az ajtó kinyílt.

TETŐ. TILOS A KIMENETEL!