Ott volt az üres lakás, és csak tátongtam a kanapén.

Mit csináljak?

Egy vagyont költöttem a berendezésre, de ugyanoda jutottam, mint előtte: ülök egy kanapén, ami cirka huszonöt centiméterrel feljebb tartja a fenekemet a padlótól, és nem tudom, mit kezdjek magammal.

Pedig annak idején nagy reményekkel ugrottam neki az átrendezésnek. Egyrészt meg voltam győződve arról, hogy ezzel majd sikerül elterelni Napsi figyelmét a válásunkról, másrészt úgy gondoltam, hogy a lakás átalakításával sikerül majd lezárnom egy korszakot. Végül is tényleg jó móka volt. Napsival hetekig mindennap elautóztunk az IKEA-ba, és miután megebédeltünk, gondosan kipróbáltunk mindent, amit csak lehetett. Volt egy kedvenc mintalakásunk, a Harmónia ötvenöt négyzetméteren, ide elég gyakran beültünk. Jó volt. Napsi tett-vett, játszott a minta-gyerekszobában, de előfordult, hogy miközben én a kanapén üldögélve összeírogattam a bútorok cikkszámait, elszundított az ölemben. Szép lassan, fokról-fokra, ezt a lakást építettük fel itthon, de nem csak körülbelül, hanem hajszálra; minden bútor, kiegészítő, dísztárgy ugyanoda került, ahogy azt megálmodták Svédországban. Persze nem nézett ki ugyanúgy, mert a lakásunk tíz négyzetméterrel nagyobb volt, ráadásul minden helyiség más alakú, de azért majdnem tökéletesre sikerült az illúzió. A maradék helyekre, szigorúan az enteriőr stílusához illően, külön készítettem bútorokat. Az asztalos megcsinálta ugyan, de nem tetszett neki a dolog. Azt mondta, hogy direkte szart még nem rendeltek tőle, de nyugodjak meg, mert az ő általa készített bútorok még akkor is bútorok lesznek, amikor a többivel már valamelyik kazánban fűtenek. Végül is elégedettek voltunk az eredménnyel. Nem zavart különösebben az asztalos ellenkezése sem. Bizonyára nem tudott volna magától kitalálni egy a Tökéletes harmónia ötvenöt négyzetméteren-szerű álmot, szóval nekem nyolc, hogy mi volt a véleménye. Bár igaz, takarólécekre majdnem annyit költöttünk, mint a bútorokra, mert sehol semmi nem illeszkedett tökéletesen sem a falakhoz, sem pedig a padlóhoz, de hát mit lehetett tenni: a mindenhol jelenlévő sötét rések mégsem illettek volna a tökéletes harmóniába.

Pár héttel később beugrottam a food részlegre, hogy húsgombócot vegyek, és kíváncsiságból megkerestem a bemutatótermet. A tökéletes harmóniát már elbontották, és a helyén az Édes élet ötvenöt négyzetméteren fantáziát rendezték be. Kicsit szomorú voltam.

Kibontottam az egyik üveg bort, kiültem az erkélyre és rágyújtottam.

Tulajdonképpen ezt az egészet csak magamnak köszönhettem.

A feleségem sohasem volt szerelmes belém. Soha. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy az előző barátját szereti. Volt valahol egy hatalmas, kidolgozott izomzatú, óriási pénisszel rendelkező férfi, aki akaratom ellenére állandóan jelen volt az életemben. Azért szakított Ivettel, mert nem tudta összeegyeztetni a sportkarrierjét a magánéletével. Még csak nem is volt rossz ember. Igazából egy félisten. Magyarország büszkesége, királyi szerszámmal a fürdőgatyájában. Néha már úgy éreztem lefekvéskor, hogy nem is a párnámra, hanem az ő dugig megtöltött fehér fürdőnadrágjára hajtom a fejem.

Rémes.

Pedig ez az egész pöcsdolog, csak kibúvó volt: az égvilágon semmiben nem hasonlítottam a feleségem volt szerelmére, de, hogy is mondjam, ebben csúcsosodott ki nála az egész. Ezzel lehetett a legjobban bántani. Mondjuk ez nekem is egy jó indok volt, mint a tehetetlenségemet alátámasztandó marhaság, de azért mindennek van határa. Egyébként is? Mit tehettem volna?

Összejöttünk, és próbáltam nagyon jelen lenni a kapcsolatunkban. Imponálhattam az igyekezetemmel, de mást nem hiszem. Még a házasságot is én erőltettem. Ugyanúgy, ahogy a gyereket is. És a legnagyobb boldogság, hogy megszületett Napsugár. Egy olyan nőtől, akivel soha nem lehettem boldog. Életem legnagyobb szerencséje és tragédiája is egyben, hogy találkoztam Ivettel.

Ki érti ezt?

Mert én nem.

Pedig az igazság roppant egyszerű: utólag már semmit nem tehet az ember. Azért vettem el, mert azt várták tőlem, hogy elvegyem, és, mert nem voltam hajlandó tudomást venni a problémákról. Miattam lett a gyerek is. Azért van a lakás, és minden. Ezt az egészet én kavartam magamnak.

Még azt sem tudtam megmondani, mit szerethetett bennem.

Mit?

Hogy tésztaszűrővel a fejemen nagyon jól tudtam utánozni Artoo-Detoo robotot a Star Wars-ból?

Vajon mit gondolhatott rólam?

Milyen embernek tarthatott?

Valamiért csak hozzám jött!

De miért?

Azok, akik ismertek valamelyest, gondolkodás nélkül azt mondták volna rám, rendes ember vagyok. De igazából ezt nem rám, hanem a körülményeimre értették volna: jó helyen, szép lakásban éltünk, és úgy gondolták, mindez a munkámban elért sikereimnek köszönhető. Azt feltételezték, rendelkezem valaminő tehetséggel, kitartással és szorgalommal, hogy mindezt képes voltam megteremteni, ráadásul a tény, hogy egyedül voltam kénytelen gondoskodni kislányomról, valószínűleg szánalommal vegyes csodálatot is ébresztett bennük, pláne, hogy Napsugár valóban illedelmes és szófogadó gyermek volt mindig is.

Rendes ember ez a Vincenti Andor, rendes, dolgos ember. Vitte is valamire. Erős, mint a kőszikla. Ezt mondanák.

Csakhogy én soha életemben nem akartam rendes ember lenni. Pontosabban soha életemben nem törekedtem arra, hogy jó vagy rendes ember legyek. Egyáltalán nem törekedtem semmire: egyszerűen csak éltem az életemet, ahogy a körülmények engedték. A többi csak mintakövetés volt. Mentem a szüleim, majd a feleségem után és kész.

Nem. Mégsem. Nem jó, vagy rendes akartam lenni, hanem népszerű.

Fiatalkoromban, azon túl, hogy majd boldog házasember leszek, és lesz egy csomó gyerekem, soha semmire nem gondoltam a jövőmmel kapcsolatban. Homályos elképzeléseim ugyan voltak arról, hogy valamilyen érdekes dologgal szeretnék foglalkozni, de hogy pontosan mivel, azt nem tudtam volna megfogalmazni. Beadtam a létező összes felsőoktatási intézménybe a jelentkezésemet, és az első helyre ahová felvettek, beiratkoztam. De nem érintett meg semmi, amit tanultam. Csupán annyiban érdekelt a dolog, mint leküzdendő feladat. Ha az előttem álló évekre gondoltam, továbbra is csak különböző élethelyzetek villantak fel, de soha semmi konkrétum. Vitorláskabátban tanítgatom valamire gyermekeimet egy balatoni mólón. Fontos ügyeket egyeztetek háromrészes öltönyben fontos emberekkel, akik szintén háromrészes öltönyt viselnek. Nyilatkozom. Hanyag eleganciával felöltözve vezetem a tűzpiros veterán kabriómat. Hatalmas virágcsokorral sietek egy nő elé. Kutyát sétáltatok egy őszi erdőben. Grillezek a kertben. A strandon, miközben kézállásra tanítom a gyerekeket, mindenki megcsodálja kisportolt felsőtestemet. Egy bár teraszán humoros történeteket mesélek a barátaimnak, akik hatalmasakat nevetnek.

Ezekben a reklámspotnyi ábrándokban képzeltem el a jövőmet. Így találtam volna teljesnek az életemet.

Jó, ott vannak a másféle felvillanások is. A szex, a hatalom, az erő felvillanásai is, de azért azokat sohasem gondoltam annyira komolyan. Hogy is gondoltam volna.

Mindegy.

Mindezek ellenére ott tartottam negyvenévesen, amit a mértani középnek szokás számítani. De, hogy ez minek volt köszönhető, nem tudom. A szerencsének? Magamnak? Ki tudja.

Soha semmiben nem voltam kiemelkedő, bár igaz: tökutolsó sem. Ugyanolyan voltam, mint a többiek, és legyen szó a gimnáziumról vagy a főiskoláról, egy-két kiemelkedő vagy értékelhetetlen életutat leszámítva, ugyanazt a pályát futottam be, mint a nagytöbbség. Az egyetlen minősítő részlet talán, hogy én igazán jó környéken éltem. Ha mondtam a címemet, mindenki felkapta a fejét.

Ennyi.

Pár éve összefutottam az egyik volt osztálytársammal, Römivel, aki legnagyobb csodálatomra komoly karriert futott be, - mind itthon, mind pedig külföldön elismert DJ-nek számított, és akkor volt a csúcson. Soha nem gondoltam volna, de született tehetség volt, szettjei földöntúli mélységeket nyitottak meg az emberben, joggal tartották zseninek, és a modern tánczene egyik legnagyobb megújítójának. Sajnáltam, hogy nem ápoltunk régebben jobb viszonyt, hogy időnként, ugyanúgy, ahogy a többiek, én is megvertem. Buzigyereknek csúfolták, és, ha kellett, csúfoltam én is, annak ellenére, hogy ha ketten voltunk, egész jól kijöttünk.

Ő köszönt rám. Korrekt módon érdeklődött, semmi gúny nem volt a hangjában. Egyáltalán nem érződött rajta semmi nagyképűség vagy álszerénység.

És te mivel foglalkozol?

Ingatlanokat értékesítek az egyik legnagyobb fejlesztőnél.

Az klassz.

Mindig azt hittem, hogy a környezetem sokat vár tőlem. De csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy pontosan azt várták tőlem, amit akkor csináltam. Nem többet, de nem is kevesebbet. Pontosan annyit.

Erre a feladatra találtak alkalmasnak.

És ezen nem segíthet a világ összes vörösbora sem.

Kinyitottam a következő üveget is, és töltöttem magamnak.

A párás üvegen torzultan visszatükröződő arcomat figyeltem. Figyeltem, hogy nyílik a szám az üveg oldalán.

Mert ezt a kurva vörösbort is olyan ember készítette, aki ért a szakmájához, és ismervén a borászokat, biztosra veszem, hogy szerelmes a munkájába. A lelkét beleteszi, mert ez a hivatása, és a munkáján keresztül mutatja meg a világnak, hogy milyen ember is ő. Vagy mint az asztalos, aki azt a pár bútort készítette a nappaliba, látszott rajta, hogy gyönyörűséget okoz neki a munkája.

És én? Mégis? Én mit üzenek a világnak?

Mit csináltam az elmúlt huszonöt évben?

Mit?

És még csak azt sem mondhatom, hogy nem pontosan ezt akartam. Hogy a világ szar, nem pedig én. Szerettem egy nőt, és addig ostromoltam, amíg hozzám nem jött, holott tudtam, nem működhet a dolog. Hajtottam a cégnél, hogy egyről a kettőre jussak, és elértem, hogy kinevezzenek.

És?

És mi változott?

A feleségem, ahogy az várható volt, elhagyott. A munkám, a pozícióm pedig értelmét vesztette, hacsak annyira nem, hogy jólétet tudok biztosítani általa a kislányomnak. Minél magasabbra törtem, annál több szabadidőm lett, végül pedig megkreáltam András személyében a tökéletes gépet, hogy egyáltalán ne kelljen a munkámmal foglalkozni. Rátoltam mindent a beosztottaimra, és csak addig jutottam, hogy még inkább meggyűlöltem az egészet. Hiába vagyok a lehetőségekhez mérten a csúcson, rá kellett döbbennem, hogy az egész rendszer, és az egész világ működik nélkülem is.

Mi értelme van így az egésznek?

Mi?

Legalább valami kedvtelésem volna.

De mi az, ami érdekel?

Miért nem érdekel semmi?

Bekaptam két Xanaxot és leöblítettem egy kis vörösborral.

Nem bírom a stresszt.