Az alapvető problémám azonban megmaradt. Történetesen, hogy keretek közé kellett szorítanom a vágyaim kiélését, hiszen az emberek, bizonyos okok miatt, nem tolerálták volna a szabadjára engedett, mondjuk így: fesztelen, viselkedésemet. Józanésszel könnyen belátható volt, hogy szükséges az önkontroll, ha úgy tetszik azért, mert csak így lehetséges fenntartanom a létezésemet.

Ráadásul magától értetődő módon be is bizonyosodott a számomra, hogy az embert időnként megcsalhatják az ösztönei, valahogy úgy, mint a gyerekeket, akik olthatatlan vágyat éreznek egy játék iránt, s amikor megkapják, csalódottan kell tudomásul venniük, hogy nem azt kapták, amire előzetesen számítottak.

Egyik este, miután Napsugár elaludt, sétálni mentem.

Nem szívtam. Nem ittam.

Egyszerűen sétálni akartam.

Egyedül akartam lenni.

Tettem egy nagy kört a környéken, és hirtelen azt vettem észre, hogy egyfolytában azon jár az eszem, hogy fogalmam sincs, hogyan tovább. Nem lett volna szabad erre gondolnom, hiszen elviekben mindenféle szorongástól megszabadultam már, de mégis, valahogy bekúszott az a jól ismert érzés a bőröm alá, és képtelen voltam kiverni a fejemből. Nincs tovább. Nincs tovább. Nincs tovább. Eljutottam oda, ahonnan már nincs, mert egyszerűen már nem lehetséges a továbblépés. Endlich bin ich da, hogy úgy mondjam.

Tényleg endlich?

Élhetek így, rendben, aztán? Aztán mi lesz?

Lehet, hogy igaza volt a terapeutának az életúttal kapcsolatban? A múlt, jelen, jövő vagyunk egyszerre?

Bosszantott a dolog.

A fickó kizárólag orbitális közhelyeket volt képes előrángatni, minden reakciója szörnyen unalmas, és kiszámítható volt, de azt be kellett látnom, hogy ezeket az elcsépelt paneleket mindig remek érzékkel dobta be: nem tudtam velük mit kezdeni. Nem is tudom. Egy ideje már csak az időtöltés miatt jártam el hozzá, de valami szörnyű gyanú kezdett bennem motoszkálni vele kapcsolatban, és akárhány tesztnek vetettem alá, tulajdonképpen mindegyiken megbukott. Figyeltem egy ideje, és egyre inkább kezdett idegesíteni a fickó: még hallgatni sem tudott megfelelően.

De a felböfögött közhelyeiről aztán később mindig kiderültek, hogy igazak. És ez a tény, nem csak elbizonytalanított, de meglehetősen bosszantott is. Nem igen találtam rajta fogást, bár az igazat megvallva, azt sem igazán értettem, hogy miért kellene fogást találnom egy pszichológuson, akit én választottam magamnak.

Szóval sétáltam, és kezdtem egyre dühösebb lenni.

Kezdett egyre kuszább lenni minden.

Elviekben lehetetlen például, hogy az ember, ha meg van rá az affinitása, megunja az ízlelést. Van a sós, az édes, a keserű, a savanyú, az umami, és a különböző zsírok, még meg nem nevezett, íze. Ezek mértéke, illetve egymással való kombinálása a végtelenhez közelít. Csakhogy az ezeket megfelelően kombináló konyhák száma: véges. És már nem okoz akkora örömöt az evés, mint kezdetben. És ugyanezt elmondhatom a szaglásról, a tapintásról, mindenről.

Még a szexről is.

Gyöngyvér lassan kezd hozzám szokni, mint valami rossz házasságban a feleség a férjhez. Ott tartunk, hogy már gondolkodnom kell, mit is találjak ki, amit biztos, hogy nem akar.

Ennyi erővel hozathatnék magamnak én is feleséget Vietnámból, mint az egyik kollegám a marketingről.

Hát mi lesz így?

És miért van így?

Egyre gyorsabban kezdtem szedni a lábaim, és mire észbe kaptam, követni kezdtem egy turistát.

Negyvenes, sportos testalkatú férfi volt, talán skandináv, talán holland, mindegy. Ráérősen sétálgatott, látszott, roppant elégedett volt a helyzetével. Az egyik teraszon felhajtott egy pohár sört, olyan jóízűen, hogy összefutott a nyál a számban, majd a következő pohár társaságában ücsörgött egy keveset, és derűsen nézelődött. Jóképűnek mondtam volna, jóképűnek és stílusosnak, már, ha nyugaton számít valamit, hogy egy már bizonyára befutott középkorú férfi, talpig Benettonba öltözve, kedvtelve sörözik egy kelet-európai ország felkapott fővárosában.

De igazából nem az öltözéke, nem a kinézete, és nem is az anyagi körülményei szúrtak szemet.

A derűje.

A magabiztossága.

Az egész ember hogyanja.

Leültem egy kicsit távolabb tőle, és annak ellenére, hogy a fickóból sütött a jóindulat, kimondhatatlanul gyűlölni kezdtem.

A derűjét.

A magabiztosságát.

Az egész ember hogyanját.

Pedig szimpatikusnak éreztem, ezt biztosan tudtam, ez az ember szimpatikus, de mégis úgy néztem rá, mint egy önelégült gyarmatosítóra.

Semmiféle feszengés vagy kényelmetlenség nem látszott rajta, sem megjátszást, vagy mesterkéltséget nem tudtam megfigyelni a viselkedésén. Ült egy számára egzotikus ország egzotikus fővárosában, a számára bizonyára egzotikusnak számító bennszülöttek között, és érdeklődve, jóindulattal figyelte környezetét.

Épeszű ember őt szeretné szomszédnak.

Barátnak.

Mittudomén minek, főnöknek.

Igazságos, rendszerető, emberséges. Képeslapot, virágot küld a beosztottainak. Pedig még azt is lehetségesnek tartottam, hogy nem klasszikus értelemben vett értelmiségi. Lehet, hogy műbútorasztalos. Restaurátor. Vagy boltos. Van egy boltja, esetleg egy kávézója.

Egy könyvesboltja talán?

A kurva anyját!

Követtem.

A Komjádi uszodától nem messze, átvágott a rosszul kivilágított parkon, és egy bokornál megállt, hogy könnyíthessen magán.

Amikor befejezte, odaléptem hozzá, és minden további nélkül többször mellkason szúrtam.

Talán négyszer vagy ötször, nem tudom.

Ötször.

Az első szúrásban még volt erő, de a többi már gyengébb volt: nem csak azért, mert megpróbált védekezni, hanem azért is, mert az első szúrás után egyszer csak értelmetlennek találtam az egészet. Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

Egyáltalán semmi.

Elég lett volna megütnöm, és ugyanúgy távozott volna belőlem minden.

Összecsuklott, és kisvártatva meghalt.

Meglehetősen csalódott voltam.

Ott feküdt fennakadt szemekkel az átluggatott és vérrel áztatott fehér pólójában, és az égvilágon semmi örömömet nem találtam benne.

Mint egy korai Benetton reklám.

És?

Mit kezdjek vele?

Semmi közöm nem volt hozzá. Nem ismert, nem találkoztunk sohasem, még csak a tekintetünk sem akadt össze a halálát megelőzően. Nem is értette, mi történt vele. Amire felfogta volna, már meg is halt.

Még csak azt sem tudtam volna megmondani, miért tettem? Nyilván a felgyülemlett feszültség. A stressz. Ilyesmi.

Szóval agyonszúrtam.

Csak úgy.

És a tettemnek az égvilágon semmi értelme nem volt. Nem volt, mert semmiféle boldogságot vagy gyönyörűséget nem okozott a dolog, és semmiféle előnyöm vagy hasznom nem származott belőle.

A fickó nem ismert, nem tudta, ki vagyok, így aztán nem várhatott tőlem semmit. Nem feltételezhetett rólam semmit. Sem megdöbbenést, sem meglepetést nem okoztam neki, leszámítva azt a pár másodpercet, amikor elkeseredett védekezésre kényszerítettem, de azt hiszem ez természetes az adott szituációban. Ám helyettem bárki lehetett volna ott. Egy bedrogozott tizenéves vagy egy rablógyilkos ugyanezt a hatást váltotta volna ki belőle. Az egész olyan, olyan mechanikus volt. Az egész éppen úgy mentes volt az érzelmektől, mint a racionalitástól. Leszámítva természetesen az első szúrást, ami úgy tűnik, éppen elegendő volt.

Meglehetősen elkedvtelenített a dolog.

Hogy valami értelmet adjak a tettemnek, kiforgattam a zsebeit, és eltettem a pénzét.

Aztán belesuttogtam a fülébe: Vincenti Andor vagyok.

Vincenti Andor.

My name is.

Feküdt élettelenül, pár buborék már beledermedt a száján kicsorgó vérbe. Mégis, mit vártam?

Szánalmas volt.

A halála semmilyen érdekességgel nem szolgált. Rá kellett döbbennem, hogy valakinek a halála önmagában nem igen jelent semmit a számomra. Az kevés. Ennek rólam kellene szólnia.