Lovastábor. Rákerestem a neten, de vagy messze voltak vagy elképesztően sokba kerültek. Ha közel voltak és megfizethetőek, már betelt minden hely. Kiírtam egy csomó telefonszámot, de nem volt kedvem végighívni őket.

Kihúztam a fiókomból egy tiszta lapot, és előkotortam az egyik fekete filctollamat. Előkerestem még a vöröset és a sárgát is, majd a többi filctollat gondosan elrendeztem a tasakban. Máskor már előre tudtam, hogy mit fogok rajzolni, jött magától, de most semmi nem jutott eszembe. A kezem rövid idő alatt teljesen eláztatta a lapot.

Túl nagy a nyomás. Így nem megy.

Talán tényleg jól esne egy kis beszélgetés.

Kimentem az előtérbe, és odaálltam az asszisztens munkaállomásához. Még csak fel sem nézett a könyvéből.

Khöm.

Igen?

Mit olvas?

Ö, semmit, csak a bérszámfejtés még nem küldte a kiosztandó bérjegyzékeket, és amíg várok, arra gondoltam beleolvasok.

Berántotta a könyvét az asztal alá, és dacosan a szemembe nézett.

De, ahogy megjönnek, az ön példányát természetesen beviszem majd az irodájába, hogy átvehesse.

Értem. És? Jó könyv?

Nem tudom. Csak tegnap este vettem, és még nem volt időm, hogy elolvassam. Kevés időm van ilyenekre. Csak beleolvastam. Sokat dolgozom, és amire hazaérek a legtöbbször már fáradt vagyok, hogy olvassak.

Szeret olvasni? Az remek.

Elnézést, de hívnak.

Aha.

Mutattam neki, hogy kanalazok valamit a számba, azt hiszem így szokták mutatni, hogy ebédelni mentem, de elfordult a székével. Megrándítottam a vállam, és lementem az értékesítőkhöz.

Az ügyféltérben nem voltak kuncsaftok, az értékesítők pedig elfoglalták magukat, mindenféle magánjellegű dologról társalogtak vagy unalmukban szörföztek a neten. Amikor megláttak, szétrebbentek. Fontoskodva nyomogatni kezdték a telefonjukat vagy gondterhelt arccal szakmai kérdéseket intéztek egymáshoz, és hogy ne legyen annyira kínos, az én véleményemet is kikérték egy blőd hülyeségben. Válaszoltam egy blőd hülyeséggel, majd a reakciókat meg sem várva, átmentem az ebédlőbe.

A mikrohullámú-sütőket és a kávéfőzőt leszámítva, minden ugyanolyan volt, mint akkor, amikor beléptem a céghez. Ugyanúgy fel is volt cetlizve minden.

ZÁRD EL JÓL A CSAPOT, MERT CSÖPÖG!

A HŰTŐBEN CSAK EGY NAPIG TÁROLD AZ ÉTELED!

A MIKRÓT CSAK MÉDIUM FOKOZATBA SZABAD ÁLLÍTANI, MERT LECSAPJA A BIZTOSÍTÉKOT!

KÉRÜNK MINDEN KOLLÉGÁT, MOSOGASSON EL MAGA UTÁN!

MOSOGATÁS UTÁN CSAVARD KI A SZIVACSOT, MERT GUSZTUSTALAN!

KAPCSOLD LE A VILLANYT!

NE LOPJ!

SZELEKTÍVEN GYŰJTÜNK! AZ ÉTELMARADÉKOT NE IDE!

ÖSSZELAPÍTVA, KUPAK NÉLKÜL DOBD KI A PALACKOT!

NE HASZNÁLD A TEJHABOSÍTÓT!

KÉRLEK, ÉTKEZÉS UTÁN TÖRÖLD LE AZ ASZTALT!

Lehetségesnek tartottam, hogy valaki mindig megörökli a cetlizés feladatait az elődjétől, bár azt sem tartottam kizártnak, hogy az egész világot behálózva működik egy titkos társaság, saját törvényekkel, beavatási szertartással és működési szabályzattal, ami azt tűzte ki céljául, hogy mindenféle hiábavaló hülyeséggel fölcetlizze az irodákat és lépcsőházakat. Mindemellett persze az is lehet, hogy magányos elkövetőkről van szó, akik ezzel a szánalmas, névnélküli üzengetéssel igyekszenek jelezni szorgos kis létezésüket a világnak, és egyben valamiféle nyomot hagyni maguk után, ha egyszer máshogy nem sikerült.

Szörnyen lohasztó.

Kissé megnyitottam a csapot, a mikrókat maximum fokozatba állítottam, majd a lámpákat felkapcsolva távoztam. Nem volt kedvem sem ebédet rendelni, sem pedig átsétálni a szomszédos kifőzdébe, ezektől a cetliktől ráadásul még az étvágyam is elment. Gondterhelt arccal visszamentem az emeletre, és az irodámban lefeküdtem a földre. Az asszisztens már járt bent, letette a bérjegyzékemet az asztalomra. Az illata még ott volt a levegőben. Feküdtem a földön, és arra gondoltam, milyen jó volna, ha ő is ott feküdne mellettem.

Mit csináljak?

Összeérintettem a mutatóujjaimat az orrom előtt, és kifújtam a levegőt.

Nem idegesítenek az emberek. Nem idegesítenek.

Vettem egy nagy levegőt, aztán elfordítottam a fejemet az ablak irányába. Szakadt az eső. Pedig szívesen felmentem volna a tetőre, egy kis friss levegőt szívni. Felültem, és a noteszomba írt számok közül felhívtam a legelsőt. Volt még szabad helyük, közel is voltak. Amikor mondták, hogy Telkiben van az istálló, elfogott a gyanú, de végül lefixáltam a helyet és az időt is. Háromhét intenzív tanfolyam, reggeltől-estig, háromszori étkezéssel. Saját kobak, lovaglócsizma és kesztyű kötelező. De gondolják, ez természetes.

Ó, hogyne. Régi lovas család vagyunk.

Egy vagyonba került, plusz a felszerelés.

Egy kicsit zavart a dolog, de már nem mondhattam le. Talán jobb megoldás lett volna egy bentlakásos tábor, de aztán eszembe jutott, hogy még csak tíz lesz.

Hiányzott.

Néztem a szakadó esőt, és elnyomott az álom.