És?

Bementem a szobába. Elhatároztam segítek apának. Rádobtam a kedvenc kispárnámat az öcsém fejére, és a rácson átnyúlva rászorítottam az arcára. A párna szinte teljesen elnyelte a hangját. Aztán elhallgatott. Amire apám bejött, már halott volt.

Jézusom.

Azt akartam, hogy elhallgasson. Csak ennyit akartam. Hogy csöndben legyen. Hogy ne sírjon mindig, ha együtt vagyunk. Hogy legyen jó testvérem. Hogy szeressen. Hogy úgy legyen minden olyan, mint azelőtt. Hogy nekem is legyen helyem a saját világomban.

És mi történt?

Apám bejött a szobába és észrevette a dolgot. Amikor tudatosult benne, hogy mit lát, arca megnyúlt, és szinte eltűnt. Feloldódott az iszonyatban. Mint egy Bacon kép. Az öcsém nem volt többé. És az apám, anyám sem volt többé. Nem értettem a dolgot. Nem akartam. Apám kikapta a kicsiny testet az ágyból, mint egy pihe, olyan könnyű volt, és ordítva zokogva magához szorította. A vékonyka végtagok úgy lógtak, mintha csak egy rongybaba lett volna. Nem tudom mennyi idő telt el. Nem tudom. Ott tébláboltam körülöttük, és nem mertem megszólalni. Aztán apám visszatette azt a picike testet az ágyba, és adott egy akkora pofont, amitől elestem. Nem sírtam. Csak akkor bőgtem, amikor megölelt. Együtt bőgtünk. Megrázott a vállaimnál fogva és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Azt mondta, hogy soha, de soha nem fogunk beszélni arról, ami akkor történt. Hogy soha, de soha nem hozhatom szóba, nemhogy azt a napot, de még az öcsémet sem. Anyámnak sem mondta el az igazságot. Így vette apám magára a bűnömet. Így döntöttem le a tabukat öntudatlanul, úgy, hogy még feloldozni is megpróbáltak miatta.

Nem jutok szóhoz.

Nos, ez az én titkom.

Szörnyű teher, de lehetségesnek tartom, hogy téved.

Ugyan már. Mégis miben?

Hogy megcsalja a bensője. Nem lehetséges, hogy pont maga veszi magára másnak a terhét? Hogy egyszerűen lelkiismeret-furdalása van egy szörnyű baleset miatt, amihez magának semmi köze nincs? Hogy pusztán ebből fakad a képzelgés a maga szerepét illetően?

Könnyebb volna magának, ugye?

Az én szerepem itt mellékes. Szóval? Nem lehet, hogy bünteti magát?

Nem. De érdekes, hogy nem tudja elfogadni a tényt.

Meg kell vizsgálni minden lehetőséget.

Jobb lesz elfogadnia az elhangzottakat.

Mitől ilyen biztos benne?

Mert pontosan emlékszem mindenre. Sőt. Az érzést előhívtam máskor is. Biztos vagyok benne.

Milyen érzést?

A gyilkosságét.

Előhívta?

Igen.

Nem egészen értem.

Amikor megfojtottam Andrást.

Hogy mondja?

Rossz a füle?

Mit csinált Andrással?

Hurkot dobtam a nyakára és megfojtottam. És akkor már pontosan láttam, éreztem, és tudtam, hogy mit tettem annak idején.

Andor, maga hajlamos a hazugságokra.

Ennyire pitiáner alaknak tart?

Mármint?

Hogy kitalálom ezeket, csak azért, hogy érdekesebbnek tűnjek?

Bevallom megfordult a fejemben, de a pitiáner jelzőt, már megbocsásson, én kérem ki magamnak. Maga nem pitiáner.

Jó. Akkor gyávának tart?

Nem. Nem tartom gyávának. De ilyen tettek elkövetésére nem tartom képesnek.

Miért nem hisz nekem?

Túlságosan előzménynélküli ez az egész.

Most mondtam el, hogy semmi nem előzménynélküli az életemben. De jó, legyen. Elmesélek magának valamit, amitől rögvest rájön, hogy nem hazudok.

Mit?

Parapappam. Lássuk csak. Maga szerint Júdás cselekedete, az árulása utáni öngyilkosságra gondolok, az Újszövetség leggyávább vagy fordítva, a legbátrabb cselekedete?

Ezt most nem értem.

Majd megérti. Szóval?

Egyes elméletek szerint Júdás árulása már maga az Isteni szándék megnyilvánulása volt, hogy beteljesedhessen az írás. Így tulajdonképpen Júdás cselekedeteit más szemmel kell néznünk, mint ahogy sokáig azt tették.

Blabla. Nézzük a megszokottak szerint. Miszerint Júdás árulása a legalávalóbb dolog volt, amit ember csak elkövethetett. Oké?

Rendben. Ez esetben bátor tett volt.

Miért?

Mert tudta jól, hogy hite szerint az öngyilkosság a legnagyobb bűnök egyike. És a pokolban örökké bűnhődni fog ezért. Ezért is.

Szerintem meg gyáva volt. És tudja miért?

Kíváncsivá tesz.

Mert hite szerint, a bátorság ahhoz kellett volna, hogy élete végéig megvetés tárgya legyen, hogy némiképp vezekelhessen a bűnéért. Élete végéig el kellett volna viselnie magát. És mindez hiábavaló lett volna. Mert a megbocsátást ugyan elnyerhette volna, de a büntetést nem kerülhette volna el a túlvilágon sem. Nem tudta volna meg nem történté tenni a dolgot, de legalább példával szolgálhatott volna más bűnösök előtt. Lám. Változni lehetséges. Szembenézni szükséges. Még akkor is, ha a saját életünkön már nem segítünk vele. Az öngyilkosságával tulajdonképpen, a végtelenhez képest csekély mértékben ugyan, de lerövidítette a szenvedését.

Érdekes felvetés, de nem értem miért mondja el ezt nekem.

Csapongok, bocsánat. Hol is tartottam?

Hogy valamiféle újabb ténnyel bebizonyítja számomra, valóban igazat mond.

Ja, igen. Pontosan. Mint már említettem, a drogtól, amit adott nekem, kiélesedtek az érzékszerveim, és megláttam azokat a rejtett összefüggéseket, amiket addig nem vettem észre. És az igazság, sajnos a maga igazsága is. Emlékszik?

Igen.

Nos, igen, persze, hogy emlékszik, hiszen magának jó a memóriája. Szóval elfogadom, hogy valaki elvégzi úgy a pszichológiát, hogy fogalmas sincs a klasszikus műveltségről, de legalábbis bizonyos részeiről, elfogadom, bár szomorúvá tesz, hiszen kiderül: mégsem a megfelelő szakihoz fordultam a problémáimmal, és tulajdonképpen egy mesügének fedem fel a legrejtettebb titkaimat, de árulja már el nekem, hogy a viharba sikerült elvégeznie az egyetemet Bécsben és Berlinben, ha nem beszél németül?

Tessék?

Guten Tag, Anna! Willkommen in Leipzig! Guten Tag, Martina! Endlich bin ich da!

Wie war die Reise? Danke, gut, nur anstrengend.

Az első lecke látom, már jól megy.

Nem tudom, miről beszél.

Nem?

Nem.

Ugyan már. Na, gyerünk.

Andor, magán tényleg kezd elhatalmasodni az üldözési mánia.

Cöcöcö. Szóval?

Angolul hallgattam az előadásokat.

Angolul? Igen? De hisz ez fantasztikus! Elképesztő teljesítmény! Te akkor nagyobb ász vagy, mint gondoltam! Basszus, ne szerénykedj már! Mondj még egy embert, csak egyet, aki nyolc általánossal a Gát utcából indulva, érettségi nélkül felvételt nyer az egyetemre! Wow! Ember! Ez hihetetlen! Vagy a sitkó után sikerült bekerülni?

Miről beszél?

Rólad beszélek, te kis szar.

Andor, nem értem.

Nem? Húha. Akkor hazudtál a memóriádat illetően. Várj, felfrissítem. Okoska.

Tessék?

Okoska. Vagy nem így hívtak Tökölön?

Hogy?

Okoska. Okoska. Okoskaaaaaaaaaa!

Hagyd abba!

Okoska, ugyan már, na, gyerünk, Okoska! És most mindenki együtt! Kezeket fel, gyerünk!

Kussoljál!

Hő, na, mi van? Okoska!

Fogd be a pofád!

Haha! Még a végén bepárásodik a szemüveged! Jaj, ne már! Most meg mi van?

Ezer éve nem hívtak így.

Megrohantak az emlékek, mi?

Rohadj meg. De tényleg.

Még én érezzem magam szarul? Na, ne már!

Most kurva okosnak hiszed magad, mi?

Nem hiszem, hanem tudom.

Mit tudsz, te? Mit?

Mindent. Érted? Min-dent.

Miről? Rólam? Semmit.

Agresszív gyermek. Anyja egyedül neveli, aki prostituált. Egy húga van. Többszörösen rovott múltú. Kisebb lopások, súlyos testi sértés, garázdaság, aztán rablás és nemi erőszak. Az életed nyitott könyv.

Ezt honnan?

A bűnügyi nyilvántartóból öcsém. Öt forintért megmondom ki vagy.

Ez csak, ami le van írva.

Hú. Ezt nagyon szépen mondtad. De árulj el valamit nekem. De tényleg. Mit hittél? Hogy soha nem fog kiderülni? Hogy életed végéig csinálod majd, és soha nem jön rá senki? Itt ülsz, a kurva anyádat, mint egy jótét lélek, nyomod a kenetteljes sódert, aztán rendben van minden? Teljesítmény nélkül? Küzdés, tudás nélkül? He? Mióta?

Tíz éve.

Tíz éve? Te nyomorult kis féreg! És még engem is majdnem átbasztál. Te rohadék! És legalább jókat röhögtél? He? Jókat röhögtél rajtam? Meg a többi szerencsétlenen? Hány embert zsaroltál meg? He?

Egyet sem zsaroltam meg.

Ja, persze.

Nem volt rá szükség.

Nem volt rá szükség? Nem volt rá szükség?

Nem volt rá. De ezt úgysem értheted.

Áruld már el nekem, hogy miért nem. De tényleg.

Azért baszd meg, mert amikor elkezdtem ezt az egészet, rájöttem, hogy képes vagyok segíteni az embereken. Azért. És a végén már annyi időpontom volt, hogy nem volt szükség a zsarolásra, másrészről nem volt szívem becsapni ezeket az embereket. Azért.

Brühüh, várj, elmorzsolok egy könnycseppet.

Mit tudsz te az emberekről? Mit? Semmit. Egy szánalmas hazudozó vagy, aki másokon éli ki alantas vágyait, közben meg szűköl a saját gyávaságától és középszerűségétől. Semmit nem tudsz. Sem az emberekről, sem pedig a világról.

Te oktatsz engem? Hát, baszd meg, mindjárt leszakad a pofám!

Igen, mert mindentől függetlenül egy orbitális faszkalap vagy.

Majd pont te mondod meg, hogy milyen ember vagyok. Höhö. Mesélj még.

Meséljek? Igen? Meséljek? Rendben. Oké. Mire vagy kíváncsi?

Rád.

Rendben. Legyen. Akkor elmesélem a nagy sztorit. Honnan kezdjem?

Az elejétől. És ne hazudj. Figyellek.

Figyelj is. Nagyon figyelj, mert végre őszinte beszédet hallhatsz. Ha azt mondod boldogtalan volt a gyermekkorod, én azt mondom: közöd nincs a boldogtalansághoz. Ha azt mondod boldog volt a gyermekkorod, én azt mondom: fogalmad sincs róla, hogy mi az igazi boldogság. Sem te, sem pedig más, aki idejár, nem tudja, hogy mi a boldogtalanság vagy a boldogság. Egy átlátszó zsákban élitek az életeteket, és azt hiszitek, hogy a valóságot látjátok, és érzitek, pedig csak a szűrt ingerek jutnak el hozzátok. Anyám egy heroinista kurva volt. Az apámat nem ismertem. A húgom apja? Kit érdekel. Szóval nekünk csak az anyánk volt, aki annak ellenére, hogy prostituált volt, még foglalkozhatott volna velünk, de az igazság az, hogy le se szart minket. Mi a foglakozása maradandó melléktermékei voltunk, mint a tripper vagy a hepatitis. Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy megfojtson vagy, hogy gondozásba adjon minket. A legszakadtabb kurva volt a környéken, mi meg az ő gyerekei. A legszakadtabb ribanc, legszakadtabb gyerekei. Hát, nekem ilyen anyuci jutott. Meg egy nem létező apuci. De szerettem. És a húgomat is. És mindent megtettem értük. Szerintem csak halvány sejtéseid vannak róla, hogy milyen az, ha valaki heroinista. Arról meg semmi, hogy milyen az, ha történetesen az anyád heroinista. Akkor esztek, ha te viszel haza valamilyen kaját. Akkor vannak befizetve a számlák, ha te megszerzed rá a pénzt. Úgy próbáltok meg normális életet élni, hogy a környéken mindenki tudja az igazságot, de hallgatnak, mert arrafelé jobb, ha inkább mindenki a saját dolgával foglalkozik. És, ha azt mondod félsz, szorongsz, én azt mondom: fogalmad sincs a félelemről és a szorongásról. Hogy milyen nyolcévesen álmatlanul forgolódni, és azon rágódni, hogy honnan szerezz ennivalót? Milyen rettegni a többiektől, akik erősebbek, ügyesebbek nálad? Milyen érzés, amikor megvárnak az iskola előtt? Milyen érzés összerándulni egy rendőrautó látványától? Milyen az, amikor a kuncsaftok időnként a ti lakásotokban adják egymásnak a kilincset? Hallgatni anyádat a másik szobából? Milyen összevakarni vérzőn, és keríteni egy orvost, aki első kézből nem a gyivit hívja? Milyen szégyen a környék legkitaszítottabb szerencsétleneinek lenni? Egy olyan környéken, ahol mindenki nyomorog, ember! Ahol néha eltűnik az összes galamb, meg kutya! Élet? Egy szart! Túlélés. És a környékbeliekkel ellentétben, én próbáltam megfelelni az iskolában, mert szerettem olvasni, és szerettem tanulni. De elég nehéz helytállni, ha történetesen nem tudod, hogy mit fogtok enni. Vagy, hogy hová tűnt napokra az anyád. Amikor egyedül vagytok otthon az ovis húgoddal, és arra ébredtek, hogy egy részeg faszi kaparja az ablakot éjjel, hogy engedjétek be! És nem csak rémálmodban, hanem a valóságban! Ez a félelem! Ez a szorongás! És, igen. Büntetett előéletű vagyok. De leültem, és más helyett, és másért ültem, mint amit elkövettem. Mert ha loptam, úgy loptam, hogy ne vegyék észre. Ha raboltam, úgy raboltam, hogy soha ne tudják, én voltam. De a falka, amibe tartoztam, az utcabeli srácokat, nem érdekelték ezek a dolgok. Ők nem azért loptak, hogy legyen mit enniük, mert még a legutolsó pszichopata is gondoskodott annyira a családjáról, hogy ne halljanak éhen, hanem azért, hogy menők legyenek. Új cipő, aranylánc, gyűrűk. És az első adandó alkalommal rám vertek mindent. Rám. A legfiatalabb, leggyengébb senkire. Akitől nem kellett félni. Aki nem kellett senkinek. És én leültem. Mindent. És nem szóltam egy szót sem senkinek, hallgattam még akkor is, amikor első nap végigment rajtam az egész cella. Mindenki! Érted? Mindenki! És hallgattam, akkor is, amikor a börtönorvos összevarrt és röhögött, hogy de szép is a szerelem. Kussoltam. Megtanultam életben maradni. És közben csak olvastam, olvastam, olvastam, és tanultam. Letettem az érettségit, és segítettem másoknak is tanulni. Hát, így vívtam ki a tiszteletet bent. Az eszemmel. És közben mindenki elmesélt magáról mindent. A legkeményebb, legdurvább arcok is, mert kíváncsiak voltak a véleményemre. És én, őszinte voltam velük. És meghallgattam őket. Engem nem untattak, mint a böripszichót. Hát, így lettem Okoska. És nem fogtam meg a kötelet az első nap után, mint mások, hanem felálltam.

Aztán?

Míg bent voltam, meghalt az anyám. A húgom gondozásba került, ahonnan persze állandóan lelécelt. Miután lebestáztam, és kijöttem, már kurva volt. A saját galerim csinált belőle herkást. Az egyik srác futatta az utcából.

És nem csináltál semmit?

De. El akartam hozni, de szerelmes volt a stricijébe. Majdnem agyonvertek. Ennyi.

És, hogy találtad ki ezt a pszichológus izét?

Úgy, hogy pszichológus akartam lenni. Felvételizni akartam, meg minden, de az elég nehéz, ha egyrészt rovott vagy, másrészt munka után kell szaladgálnod, mert a múltad miatt sehol nem kapsz melót. Végül egy fehérje feldolgozóban kaptam állást. Én forgattam a dögöket. Lemoshatatlan volt a szagom. Ott is laktam a telepen, undorító volt. Aztán lassan hozzászoktam a dögszaghoz. És szabadidőmben, mivel a szagom miatt nem mehettem emberek közé, rengeteget olvastam. Mindent, érted, a község könyvtárának az összes könyvét elolvastam. Egy gyertyánál, mert a barakkban rossz volt a villany. És a tükör előtt beszéltem. Utánoztam a bemondókat, hogy szép legyen a beszédem. Aztán egy nap, amikor elegendő pénzem lett, elégettem a régi ruháimat, és egy új öltönyben visszajöttem. Kivettem ezt a lakást, hirdetést adtam fel, és praktizálni kezdtem.

Miért?

Mert mindig ezt akartam csinálni.

Szélhámosnak lenni?

Nem. Terapeuta akartam lenni.

Azért az nem így megy.

Nekem így ment. És elolvastam mindent, ami az egyetemen tananyag.

Majdnem mindent.

Majdnem.

És? Azért néha jókat röhögtél?

Nem. Soha nem röhögtem.

Hazudsz.

Nem. Nem hazudok. Miért tenném?

Mert kibírhatatlan lehet röhögés nélkül.

Inkább idegesített kezdetben egy-két eset, de aztán megtanultam kezelni ezeket a problémákat is. Szóval kivettem ezt a lakást, a hátsószobát berendeztem magamnak, és szerencsém volt, mert egy presszóban megismerkedtem egy férfival, akinek segítségre volt szüksége. Beszélgettünk, aztán eljött hozzám, és segítettem neki. Segítettem a feleségének, és a gyerekének is feldolgozni egy traumát. Aztán, amire észbe kaptam, jöttek hozzám az emberek.

És mi volt idegesítő?

A te- féle emberek.

Ja, hát gondoltam. Miért? Miféle ember vagyok?

Tudod, amikor először találkoztam igazi középosztálybeli szorongásokkal, arra gondoltam, abbahagyom az egészet. Szörnyű. De tényleg.

Micsoda?

Ti középosztálybeliek beleszülettek egy olyan állapotba, ami mások számára tulajdonképpen elképzelhetetlen. Ennek ellenére számotokra ez a természetes, és még csak fel sem merül bennetek, hogy mások önhibájukon kívül rekednek körön kívül. És éltek ebben az elképzelhetetlen létben, és egyre csak szorongtok. Szorongtok a pénz miatt. A szex miatt. A hazugságaitok miatt. A teljesítményetek miatt. Minden miatt. A legtöbb tabut megszegitek persze, de közben másokon simán számon kéritek ezek megszegését. És még csak őszinték sem vagytok egymáshoz.

Őszinteség? Halló, jól hallom?

Igen. Jól hallod. A sitten őszintébbek egymással az emberek, mint ti. Abban a nyomorban, ahonnan én jövök, őszintébbek egymással az emberek, mint ti. És tulajdonképpen ebből élek.

Miből?

Hogy annyira gyávák és képmutatóak vagytok, hogy fizetnetek kell azért, hogy valakinek elmondhassátok a gondolataitokat és érzéseiteket. Fizettek azért, hogy valakinek beszélhessetek, hogy könnyíthessetek magatokon, és a pénzetekért cserébe, megértést, tanácsot, és ami a legfontosabb: hallgatást kaptok. Ha volna búcsúcédula, százasával vennétek.

És én?

Te? Mi van veled?

Hogyhogy? És én? A régi szorongásaim? A tetteim?

Már a kérdésből is egyértelmű szerintem.

Ne játszd itt a pszichomókust szerintem.

Te, te, te. Mindig csak te.

Ezt, hogy érted?

Fel kéne végre nőni, és ki kellene bújnod apuci nadrágja mögül. Az van. Nem pedig rágni a körmödet, és azon aggódni, hogy ki mit gondol rólad.

De hiszen, én már nem is!

Mit, de hiszen, te már nem is?

Te figyeltél, amikor elmondtam neked a dolgokat?

Igen. Te egy olvasott, intelligens ember vagy. Akit agyonnyomnak a saját elvárásai, holott igazából senki nem vár el tőle semmi különöset. Attól még nem lesz színesebb az egyéniséged, hogy gyilkosságokról hazudozol. Még élni sem tudsz. És hiába vagy okos, ahhoz hülye vagy, hogy élvezd az életedet.

Hűha. Nagyobbra akarsz nőni, mint amekkora vagy.

Tessék?

Említettem, hogy bebizonyítom neked az igazságot.

Igen.

Azért eddig egészen jól haladtunk, nem?

Bravó.

Szerinted miért nem követtem el ezeket a gyilkosságokat?

Mert gyáva vagy. És nem vagy elég gonosz hozzá.

Hm. Itt nincs szó gonoszságról.

Mert?

Mindegy. Ez nem a gonoszságról szól. Ezen a szinten, ezek a kategóriák már értelmezhetetlenek.

Milyen szinten?

Felnyitom az elmédet. Ahogy megígértem.

Nyisd. Persze. Hogyne.

Te, hogy képzeled, hogy lesz ezek után?

Mire gondolsz?

Gondolom, nem akarsz leszúrni, és elrejteni a hullámat, meg ilyesmi. Ahhoz elég gyenge vagy. És beszari. Akkor? Hogyan tovább?

Te jobbra, én meg balra. És kussolunk. Szerintem.

Jaj. Attól tartok ez nem fog menni.

Miért? Fel akarsz dobni?

Megőrültél? Dehogy.

Akkor?

Szóval, attól tartok, már egyikünk sem élhet ezek után úgy, ahogy eddig.

Már megint ezek a nagy szavak.

Hő, ha-hó. Pedig ez van.

Figyelj, nekem lassan mennem kéne. Mondd el, mit akarsz? Pénzt? Szexet? Vagy mit?

Ja, én már megkaptam, amit akartam.

És? Mi volt az?

Szóval egészen elképesztő teljesítményt nyújtottál. Tényleg elhittem, hogy értesz ehhez az egészhez.

Mert értek hozzá.

Értesz a szart. Dehogy értesz. A színészkedéshez értesz. De figyu. Annyira lenyűgöztél, hogy meg kellett róla győződnöm, hogy, nos, hogy tényleg ilyen jó vagy-e?

Nem értem.

Persze, hogy nem érted. Egy dolog zavart mindig benned, a modorosság. Egyértelmű volt, hogy valamit el akarsz fedni.

És?

Hát, tudod, az a bohókás ötletem támadt, hogy a terápia előtt beugrom hozzátok.