Lelkiismeret-furdalásomnak kellet volna lennie. Emésztő, iszonyatos lelkiismeret-furdalásnak. De bárhogy is figyeltem magamat, még a legcsekélyebb jelét sem fedeztem fel az érzésnek. Szoronganom kellett volna, jaj, mi lesz, ha. De nem szorongtam. Vagy András, vagy én. Soha nem fognak összefüggésbe hozni a halálával, mert nincs értelme. Én voltam a főnöke, a felfedezője, a mentora. Kétszer emeltem meg a fizetését, tökéletesen szabadkezet kapott a munkájában, mégis, hát mi értelme lett volna, ha megölöm? Lám, azért is milyen dühös voltam, hogy eltűnt. Próbáltam magamat zavarba hozni, kellemetlennek tűnő kérdéseket intéztem a lelkiismeretemhez, hogy egy ember élete nem mérhető az egzisztenciához, túl sokat szenvedett, és mégis, miért élveztem a meggyilkolását? Ám bárhogy is forgattam a dolgokat, ugyanaz jött ki. Számomra az egzisztenciám az életem, ezek elválaszthatatlanok egymástól.

Hogy szenvedett.

Jó, persze, simán lehetséges, hogy szenvedett. Figyelmesebbnek kellett volna lennem. Talán a fojtás sem a legegyszerűbb módja volt az ügy elintézésének, de nem jutott más eszembe. Pusztán gyakorlati okai voltak a dolognak, úgy gondoltam, így nem igen lehetett hibázni, és tessék, mégis majdnem sikerült túlélnie. Elütni, fejbe vágni, leszúrni? Nem tudom. Valahogy ez tűnt a legjobb megoldásnak, és ez ezzel jár. Szenvedett, szenvedett! Ki mondta, hogy könnyű meghalni? Ha szenvedett is, fogjuk fel úgy az egészet, mint a büntetés elidegeníthetetlen részét. Különben is. Utána olvastam, és a szakemberek véleménye szerint a levegőhiány eufórikus állapotot vált ki az alanyból.

Eufórikus állapotot váltott ki belőlem is.

És?

Engedtessék meg, hogy eufórikusan érezzem magamat akkor, amikor legyőzöm az ellenségemet! Amikor visszavonhatatlanul és örökre megsemmisítem! Mit érzett Nagy Sándor? Napóleon? Dzsingisz Kán? Attila? Mit éreztek, amikor megsemmisítették az ellenségeiket? Talán szomorkodtak? Berzenkedtek? Pontosan tudták, mit tesznek. Pontosan tudták.

Mindezzel együtt szorongtam volna, ha a bűn után mindig elkerülhetetlen lenne a büntetés. Ha bármikor jöhettek volna értem, és ott lebegett volna a lehetőség, hogy elvihetnek. Csakhogy ez lehetetlen volt. A rendőrség nem nyomozott András halálának ügyében, csak közigazgatási eljárás keretében vizsgálták a halálát. És igen, halálának híre és módja futótűzként terjedt az emberek között, erről suttog mindenki, így aztán azok, akik valóban szerették, tisztelték, úgy érezték, azzal teszik a legnagyobb szívességet András emlékének, ha inkább nem bolygatják halálának pontos körülményeit. Biztos voltam benne: nem derül ki sohasem az igazság.

Hogy kísérteni fog a szelleme?

Hogy ki akarom majd beszélni?

Semmiféle szellem nem kísértett. Miféle szellem? Minden maradt változatlan, és lám-lám, a világ ment András nélkül is. Az ő valósága, és az én valóságom csak akkor metszette egymást igazán, amikor megöltem. Többet nem fogja, a személye csak egy kiiktatott probléma. Pipa. Alig telt el pár hét, és már meg kellett erőltetnem magamat, hogy felidézzem az arcát. Mintha nem is létezett volna. Nem volt bennem szorongás vele kapcsolatban, csak végtelen megkönnyebbülés.

Egy újabb üledékréteg bennem, és kész.

Nem lepett meg a dolog.

Ezt a tabut már réges-régen ledöntöttem.

Az itt és most van csak.

Néztem a várost, korán volt még, lustán hortyogott alattam minden.

Az élet megy tovább. És pontosan úgy történt minden, ahogy azt terveztem.

Ezt akartam, nem?

Nem potyára vagyok itt, halló.