Nem értem.

Ezen mit nem lehet érteni? Nemet mondanak, és kész.

És Gyöngyvérnek is elég volna nemet mondania?

Igen, meglehet.

Békén hagyná? Nem rúgná ki?

Valószínűleg nem.

De hisz a napokban mondott fel egy csomó embernek!

És? Ez, hogy jön ide?

Joggal gondolhatják, hogy ők is erre a sorsa jutnak, ha…

Ha, mi? Ha nem szopnak le a reggeli kávém közben?

Igen. Így is lehet mondani.

Pont ez teszi mókássá az egészet! Nem én akartam kirúgni egy csomó embert az átszervezés miatt, hanem András. És annak idején nem én eszközöltem ki a lehető legmagasabb fizetést Gyöngyvérnek, hanem András. És bizony András volt, aki kijárta számára a kedvezményes hitelt is. És tudja kik kerültek rá András listájára? Kik lettek elbocsátva?

Kik?

A fiatal, ambiciózusabb értékesítők. Maga szerint miért?

Miért?

Hogy később ne legyenek vetélytársai. Persze az új munkaköri feladatok elvégzésére azok is elegendők, akik maradtak. De gondoljon csak bele! Szinte csak olyan emberek maradtak a rendszerben, akik tisztában vannak a saját inkompetenciájukkal. És erre mi történik? Nem elég, hogy megmarad az állásuk, de a kirúgott kollégáik kárára, még fizetésemelést is kapnak! Nem én dugtam a fejüket a hurokba, hanem András. A lehetőség adott mindenki számára. Mi a fontosabb? Az önbecsülés vagy? Vagy mi?

Szóval azt állítja, nem félemlíti meg őket? Nem félemlíti meg Gyöngyvért?

Valójában nem kell senkit megfélemlítenem. Nincs rá szükség. És tudja miért?

Nem. Miért?

Mert én testesítem meg minden szorongásukat. A hozzá nem értésüket. Az igazságot. Hogy milyen emberek is valójában. De, ha úgy tetszik, én vagyok a lehetőségük is. A nagy lehetőség. Az egyetlen sansz! És ez szórakoztat. Hogy nekik elég egy olyen lehetőség, mint amilyen én vagyok. Már ott tartunk, hogy mondanom sem kell semmit, megpróbálják kitalálni a gondolataimat.

És nem fél?

Mitől?

Hogy valamelyikük, de főleg Gyöngyvér, megelégeli a dolgot?

És?

Munkahelyi terror? Szexuális zaklatás?

Hogy parasztlázadás tör ki? Nem. Lehetetlen.

Miért ilyen biztos benne?

Mert ezeknek csak vesztenivalójuk van.

Akkor teljesült a vágya.

Miféle vágyam?

Maga a legyőzhetetlen szuperhős. Vagy nem?

Az. Igen. Végül is, mondhatjuk.

Akkor?

Akkor mi?

Én úgy látom, hogy mindezek ellenére nem maradéktalanul elégedett.

Meglehet. Azt hiszem, most jól fogalmazott. Nem vagyok maradéktalanul elégedett.

Miért?

Mert az unalom azért kezd lassan visszagyűrűzni. Bár már nem bánom. Csak meg kell tanulnom kezelni. Elfogadtam a helyzetet.

Hogyhogy?

Ismeri a Gilgamest?

Hogyne.

Biztos?

Persze, mondtam már!

Gilgames és elválaszthatatlan barátja Berkidu. És Hantapisti.

Igen?

Emlékszik?

Mire akar kilukadni?

Szóval Gilgames. A hős király, aki elindul, hogy megkeresse az örök élet titkát. Hosszú-hosszú bolyongás után leereszkedik az alvilágba, hogy találkozzon Hantapistivel, az egyetlen örök életű emberrel, aki a végtelen létezés szigetén él. Hantapisti az Özönvíz idején, isteni sugallatra, lebontotta a házát, és bárkát épített belőle, hogy menthesse az állatokat, és az igaz embereket: jutalmul kapta az istenektől a halhatatlanságot. Gilgames iszonyatos küzdelmek árán eljut hozzá, és megdöbbenve látja, hogy az emberek felett álló ember, aki tulajdonképpen a halál lehetőségétől megfosztva már nem is ember, a tó partján fekszik, és napozik. Henyél. Hát, hogy lehet ez? A halandók élete csupa küszködés, még neki, Gilgamesnek, a nagy királynak is ez az osztályrésze, és erre mit lát? Hogy az emberek embere, nem csinál semmit. És igen, így van, Hantapisti valóban nem csinál semmit: a legmagasabb rendű létezés formáját elérve, nem tesz semmit. Napozik. És szörnyen unja magát. És mit tesz? Szórakoztatja magát Gilgamessel. Elég bölcs, hogy tudja: Gilgames céljai tulajdonképpen elérhetetlenek. Nem lehet senki halhatatlan, csak, ha az istenek akarják. Ennek ellenére belemegy a játékba. Mi baj lehet? Legfeljebb elfoglalja magát egy kicsit, addig is jobban múlik az idő, nem igaz? Azt mondja Gilgamesnek, ha hét nap és hét éjjel virraszt, övé a halhatatlanság. Erre az elcsigázott harcos természetesen nem képes. És mi történik? Hantapisti elárulja neki, hogy na, jól van fiam, igazából van egy másik lehetőség is, hozd fel a halhatatlanság füvét a tenger mélyéről. Gilgames meg boldog, mint egy nehézbúvár, előre lubickol a dicsőségben, ahelyett, hogy jó alaposan megverné Hantapistit, hogy miért nem ezzel kezdte. És a nagytüdejű Gilgames köveket erősít a lábára, és minden gyöngyhalászt megszégyenítve leereszkedik a mélybe, és felhozza a füvet. Amit aztán ellop tőle egy kígyó. Mert nem lehet senki halhatatlan, csak ha az istenek akarják.

Vagyis?

Vagyis csak az unatkozhat, aki megteheti. A fentebb létezéssel együtt járnak némi kellemetlenségek is, tudja?

Akkor maga Hantapisti?

Akkor én vagyok Hantapisti. Bár én nem vagyok halhatatlan. De tudja mit? Ha csak és kizárólag az itt és most létezik a számomra, akkor nincs halál sem. Akkor az majdnem olyan, hogy is mondjam? Az örök mostlét majdnem olyan, mint az öröklét. És szórakoztatom magam.

De ez nem lehetséges Andor!

És ugyan miért nem? Melyik része?

Az itt és most. Nem lehetséges!

Kíváncsivá tett. Miért is?

Mert mi emberek vagyunk, és nem állatok!

Pontosítana?

Az embernek életútja van! Múltja. Jelene. Jövője.

És?

Megszületett, él, és meg fog halni, és ezzel tisztában is van!

És?

A személyiségünk alapvető lényege az emlékezés, a jövőre való felkészülés, a tanulás, és soroljam még?

Igen? És?

Az, amit maga mond, nem lehetséges!

Egyetlen okot mondjon. Egyetlen ok elég lesz.

Napsugár.

Mondjon még egyet.

Nem. Napsugár.

Ő a lányom.

Nem. Nem csak a lánya. A múltja, a jelene és a jövője. Vagy talán nem akarja megkímélni azoktól a kudarcoktól, amik magát érték a múltban? Talán nem igyekszik neki biztosítani mindent a jelenben és a jövőben? Talán nem akarja, hogy az ön gondoskodását, majd az ő gondoskodása váltsa fel, ha maga már öreg lesz? Talán nem ő mindaz, ami lehetetlenné teszi az itt és most teljes átélését?

Az egy másik szféra.

Milyen másik szféra?

Én jó apa vagyok! Vagy mire céloz?

Nem mondtam, hogy nem jó apa.

Akkor? Mire céloz?

Hogy senki nem tudja magától maradéktalanul elválasztani a szerepeit.

Ühüm. Szóval maga szerint tulajdonképpen egy szar alak vagyok, ugye? Na, csak kibújt a szög a zsákból! Mondja bele az arcomba!

Andor. Nem mondtam ilyet.

Akkor? Akkor? Mit akart mondani?

Maga rendjén valónak találja, hogy kínozza az embereket?

Rendjén való! Rendjén való! Mondjanak nemet!

És, ha valaki a lányát kínozná így?

Az én lányom nem lesz senki kapcarongya!

De akkor mit szólna?

Ez nem lehetséges!

Miért?

Mert nem! Mert a mi világunkban ez nem lehetséges! Ő fog tudni nemet mondani!

Milyen a maguk világa?

Tökéletes! Érti? Tökéletes!

És az irodai világ nem keveredik a maguk világával?

Nem viszem haza a munkát.

Nem hiszem el.

Akkor ne higgye!

És, ha tegyük fel, kiderülne, azzal szórakoztatja magát, hogy szexuálisan kihasználja a titkárnőjét?

Miféle kérdés ez?

Ha kiderülne. Ha Napsugár számára egyszer csak világos lenne, hogy miben leli az örömét. Akkor?

Soha nem hinné el. Az a világ számára nem létezik. Egyébként mit akar ezzel elérni?

Mire gondol?

Szeretné, ha lelkiismeret-furdalásom lenne?

Nem. Csak kíváncsi vagyok, hogy van-e lelkiismeret-furdalása.

Akkor kezdhette volna ezzel a kérdéssel. Nincs.

De azt elismeri, hogy nem csak az itt és most szerint éli az életét, nem?

Bizonyos fenntartásokkal.

Miszerint?

Miszerint kettős életet élek. Ugyanúgy, ahogy mindenki. Ahogy maga is.

Én?

Maga.

Mire gondol?

Ugyan. Magának nincsenek kis titkai? Elfojtott vágyai? Na, ne meséljen már nekem! Maga? Aki dzsungeldrogot kotyvaszt a pincében? Nem gázolt még halálra senkit egy ködös éjszakán? He? Nem kurvázik a felesége mellett? Néha azért szívogat, nem?

Nem.

Persze. Hogyne. És gondolom, maradéktalanul megfelel annak az apaképnek, ami teljesen azonos a valódi személyiségével, sőt a férjképpel is, ugye?

Maga bolhából csinál elefántot. Mindenkinek vannak olyan vágyai, amik nem teljesülhetnek. Ez rém egyszerű. Vannak az enyhébb, kulturális tabuk, például a szexualitásban. Ha mind a két fél igent mond, akkor rendben van a dolog, ha az egyik nemet mond, akkor bizony a másik félnek ezt el kell fogadnia.

Höhö.

Igen?

Semmi. És?

Mi és?

Elfojtja?

Igen. De az elfojtás teremthet, felszabadíthat például alkotóenergiákat. Kiélheti másban. Ezeket a dolgokat meg lehet tanulni kezelni.

És akkor mi volt az a szöveg a civilizáció üledékéről?

Sok tabu csak gát. Olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy nehéz kiiktatni, de ki kell, mert az állandó szorongás tragédiához vezethet. Ezeknek a tabuknak egykor fontos jelentőségük volt, de sokuk meghaladottá vált. Önmagunk elfogadása azonban ezzel együtt nem minden esetben egyenlő az ösztöneink teljes kiélésével. De a legősibb tabuk mindig tabuk maradnak. És, ha valakinek eszébe is jut, hogy megszegje ezeket, az teljesen más, mintha meg is tenné!

Aha. És, ha magáról derülne ki?

Micsoda?

Hogy az eszménykép nem is eszményi.

Minden nap kiderül Andor. Minden nap.

Szerintem nem egyről beszélünk. Gondolom Rudolf Hoess is sokszor szétrúgta a papucsait otthon a gyerekei előtt. Vagy lehet, hogy Ilse Koch szerette illetlenül szagolgatni a paplan alatt a szellentését.

Mire céloz?

Az igazi tabukra.

Azzal sajnos nem igen szolgálhatok.

Pedig a nagy egyetemes titkok helyében mindig vannak apró titkok. Privát tabuk. És mindenkit azonosítanak egy képpel, de valójában, pont, hogy ezek a titkok, és az ezekhez a titkokhoz való viszonyunk mutatják meg, hogy milyen emberek is vagyunk valójában.

A legtöbb ember ezeket a titkokat el akarja mondani valakinek, nem? Azért ülünk itt mi is: hogy beszéljünk ezekről. És, ha már két ember tud valamit, az már nem titok. Vagy nem így gondolja? A titok sokszor inkább teher, és szabadulni akarnak tőle az emberek.

Maga szerint.

Maga szerint nem?

Nem minden titoktól szabadulhatunk meg. Maga úgy fogja fel az embert, mint egy léghajót, amiből ki lehet dobálni a ballasztot és elég ennyi, hogy elérje a megfelelő, üzemi magasságot. Ezzel szemben vannak olyan titkok, amik kibeszélhetetlenek. És addig jó, amíg kibeszéletlenek.

Ezek azonban óhatatlanul élethazugságokhoz vezetnek. Nem túl jó stratégia.

Mert?

Mert, ha az igazság nem is mindig derül ki, de a gyanú árnyéka hamar rávetül az emberre. Hogy nincs rendben vele valami. Mindig minden kiderül.

Ez csak feltevés.

Nem. Ez pszichológia.

A pszichológia alapja a feltételezés.

Statisztikailag alátámasztva.

A lényegen nem változtat.

Az ember beleroppanhat a titkaiba.

Beleroppanhat az igazságba is, nem?

De. Beleroppanhat.

Akkor?

Mire gondol? A kegyes hazugságokra?

Lehet kegyes hazugságnak nevezni, ha a legszörnyűbb tabuk eltitkolásáról van szó?

Nem értem mire gondol. Már maga a hazugság is tabu végeredményében.

És, ha a másik nem kész az igazságra?

Például?

Dionüszosz életútja?

Nem tudom, mire gondol.

Ismeri?

Persze. A bor és mámor istene. Mi van vele?

A születésének a történetét is ismeri?

Igen.

Akkor nem értem, miért kérdezi? Ez egyértelmű.

Kifejtené?

Zeusz szerelemre lobbant Harmonia iránt, és halandó képében elcsábította. Héra azonban, szokás szerint, amikor megneszelte a dolgot, éktelen haragra gerjedt, és szörnyű bosszút eszelt ki, bár közel nem annyira szörnyűt, mint más esetekben, mindegy. Igazán nem akarom untatni. Ásított?

Mi? Nem. Dehogy.

Én úgy láttam.

Nem. Figyelek.

Szóval. Héra, a lány dajkájának a képében rábeszélte a mit sem sejtő szerelmest, hogy csak egyetlen dolgot kérjen titokzatos szeretőjétől, eskesse meg, árulja el, hogy ki is ő valójában. Mutassa meg valódi lényegét, és természetét, az igazi képét. Zeusz pedig, eleget téve szerelme kérésének, megjelent valódi képében Harmonia előtt. Mennydörgések, villámok közepette felfedte igazi énjét. És Harmonia szörnyethalt, mert nem bírta elviselni a látványt. Az igazságot. Érti már?

Andor. Mi emberek vagyunk. Nem istenek.

Igen. És sok mindenkinek, sok mindenek vagyunk.

De megérthetjük egymás esendőségét.

Ha arról van szó, hogy a másik titokban beleevett a lekvárba.

Meg sok mást is.

Nem. Vannak a dolgok, amiket nem lehet.

Titkol valamit?

Persze.

De ez a titok bántja.

Az bántana, ha kiderülne.

Cipeli magával.

Ahogy maga is cipel titkokat.

Én? Honnan veszi?

Feltételezem.

Azt szeretné, ha én is cipelnék titkokat, hogy könnyebb legyen magának?

Nem. Azt szeretném, ha egyikünk sem cipelne titkokat.

Pontosabban?

Jobbat mondok. Azt szeretném, ha nem volnának titkaim, vagy, ha olyan lennék, mint az apám. És akkor felőlem maga annyi titkot cipelhetne, amennyit csak elbír, mert nem is ismernénk egymást.

Az apjának ezek szerint nincsenek titkai?

De. De vannak. Mint mindenkinek. Mint magának is.

Titkok között hatalmas különbségek vannak.

A titkok ráfröccsennek az emberekre. Ez a rendszer lényege. Ez minden rendszer lényege, az ember csak ilyen rendszerek létrehozására alkalmas. Ez a lényege a beosztottaim viselkedésének is, mert ez a lényege a társadalmunknak. Ez az igazi rendszer. És ebben a rendszerben nagyon fontos a látszat. Ez elidegeníthetetlen része a titkoknak.

A hazugság.

Legyen úgy. A hazugság.

Azt hiszem ez zsákutca.

Nem. Ez egy képzelt labirintus.

Amennyiben?

A megjátszott morál. A megjátszott erkölcsök. Közben meg vannak, akik egyszerűen átsétálnak a falak között, hogy elérjék a céljaikat. A többi meg? Kuporog magzatpózban a pszeudofalak tövében, és azért átkozzák a világot, mert nekik nincsen elég merszük ehhez.

Ez az erkölcs.

Nem. Ez a gyengék erkölcse.

Nem inkább az erőseké?

Ha erősek lennének, tennének ellene valamit. Nemet mondanának. De titokban ők is olyanok akarnak lenni, mint azok, akik egyszerűen átsétálnak a labirintuson. De legalább olyannak tűnni.

Szerintem ez csak képzelgés.

Nem. Ez a civilizációt mozgató erő.

És a maga titka?

Az én titkom? Én magam vagyok. A sejtjeimtől a tudatomig.

Ez elég titokzatosnak tűnik. Bár való igaz: az ember maga a misztérium.

És maga?

Én? Semmi különös.

Hát persze. Akkor elég unalmas magának.

Sajnálom. De mással nem szolgálhatok.

Aham.

Mi az? Mit néz?

Semmit. Csak a diplomáit a falon.