Pár nappal azelőtt, majdnem elvesztettem a fejem.

Csak majdnem, mindenesetre intő jel volt.

Ültem egy unalmas megbeszélésen, ahol épp az egyik programozó tartott előadást az új szoftverről. Hatalmas, iszonyatosan kövér ember volt, szerintem legalább kétszáz kiló, az a fajta, akinek külön kell ruhákat varratni. Húsfüggönyök lógtak róla mindenhol. Az egész ember egy nagy, hörgő kitüremkedés volt.

Undorítónak találtam.

Úgy remegett a hája, mintha külön életet élt volna, ráadásul sípolva vette a levegőt, és a légkondicionálás dacára szakadt róla a verejték. Tulajdonképpen egy bűzlő aszpik tartott nekünk előadást. Nem bírtam levenni a szemem róla. Annyira látványosan bámultam, hogy már neki is feltűnt, amitől persze meglehetősen zavarba jött.

Alig bírtam magammal.

Hülyén hangzik, de megkívántam.

Szerettem volna beleharapni.

Olyan erős volt az inger, hogy szinte megállíthatatlanul indult be a nyálelválasztásom. Szerettem volna kicsomagolni a ruhájából, mint egy csokoládét, nem, nem is csokoládét, hanem, mint egy nagydarab zsíros húst a papírból, ahogy a hentestől vásárolt árut szokás, aztán megkötözni, mint sütés előtt azokat a fantasztikus egybesülteknek valót, ha a szakácsnak épp valamivel megtölteni támad kedve.

Be kellett kapnom egy rágógumit, hogy ráharaphassak valamire.

Arra gondoltam, valamilyen ürüggyel elcsalom majd, mindegy mivel, mindegy hova, és levágom, mint egy disznót. Végül is a terv megvalósítható lett volna.

A beosztottam.

Bár, ha már így belemelegednék, és ilyen sok időt szánnék a dologra, vétek lenne ilyen gyorsan elpazarolni a rendelkezésre álló időt, és a soha vissza nem térő lehetőséget.

Inkább megnyúznám.

De nem csak a bőrét húznám le, hanem magát a zsírt is. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de abból indultam ki, hogy a csülöktől is elválasztható a zsír és a bőr egyben, szóval megvalósíthatónak találtam az ötletet.

El is terveztem már, hogy munkavacsorára hívom majd. Elmegyünk egy jó kis helyre, ahol majd kedvére zabálhat. Nézni fogom, hogyan fal. Hogyan pusztítja az ételt, hogy hogyan tömi magába a fantasztikus mennyiségeket.

Előételnek libamájat és finoman gyöngyöző velőt rendelek. Utána sűrű krémleveseket. Főételnek bélszínt, aztán malacsültet, előbbit zöldbors, utóbbit barnamártással. A desszertet rábízom. Nehéz vörösbort innánk, bár ki tudja, lehet, hogy adnánk a bohém élvezeteknek, és söröznénk.

Vajon kipirul az arca evés közben?

Hammog, meg hümmög, ahogy bekapja a falatokat?

Folyik a zsír az állán?

Fontos lenne, hogy ellazuljon vacsora közben, hogy teljesen természetesen viselkedjen, ezért kitalálnék valamit, amivel elnyerhetném a bizalmát. Ő lesz az informatika vezetője. Akarok egy külön céget, és arra gondoltam, vezethetné. Ilyen szaktudással! Miért is ne? Ünnepelnénk.

Erre igyunk!

Még ezt a falatot, na!

A kedvemért!

Mindenképp kóstoljuk meg még ezt!

Csak még egy katonát! A kedvemért nagyfiú!

Ígérem ez lesz az utolsó, csak még pár villányit!

Aztán elkábítanám kloroformmal.

Ezt a kocsiban kellene végrehajtani, mert egy ekkora dög testet nem tudnék mással megmozdítani, csak targoncával. Kikötözném, és adnék neki valamilyen nagyon erős fájdalomcsillapítót, hogy tisztában legyen azzal, mi történik vele. Valami csörlőről gondoskodnom kellene. Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha egy régi gyárépületben bérelnék egy olyan műhelyt, ahová be tudok hajtani autóval.

Aztán megnyúznám.

Oly módon tenném, hogy a zsírszövet a bőrrel együtt kerüljön lefejtésre.

Sikerülne vajon?

Milyen lehet a lecsupaszított test?

Meddig bírná élve?

Bizonyára teljesen ki kellene véreztetni, hogy megfelelően látszódjanak az izmok finom rajzolatai. A test mélye.

Hány kiló lehet a teste, megszabadítva a zsírtól?

Száz?

És mit kezdenék a zsírruhájával?

Mondjuk, belevarrhatnám Gyöngyvért. Mint egy hatalmas, melegen fojtogató overallba. Hallgatnám a tompa sikoltozását, amíg bele nem fullad.

Tetszett az elgondolás, de tisztában voltam vele, hogy ez túl nagy kockázattal járna.

De meg is főzhetném egyben. Abálnám. Bár az lehet, hogy nem volna annyira izgalmas.

A dagadék meg csak magyarázott, magyarázott, én meg egyre inkább kezdtem sajnálni, hogy megússza, amikor egyszer csak abbahagyta a prezentációt, és mintha a strandon lenne, elkezdte kigombolni az ingét. Megtámaszkodott az asztal sarkában, az ujjai, mint megannyi tömzsi debreceni, aztán fújtatott párat, és eldőlt, mint egy zsák.

Lehet, hogy ki kellene hívni a statikusokat. Ilyen rengéstől könnyen lehet, hogy megsérült az épület.

Kiküldtem mindenkit, és szóltam, hívják a mentőket.

Levegőre van szüksége!

Mindenki menjen ki! Most! Azonnal!

Csinálják, amit mondtam!

És mindenki szívesen csinálta, amit mondtam, mert örültek, hogy nem nekik kell intézkedni. Páran tétováztak, mert szívesen megnézték volna, hogy mi fog történni, de az ismételt, és erélyes kiáltásomra a bámészkodók is elhagyták a tárgyalót.

Tiszta vészhelyzet.

Ott feküdt előttem, és fogalma sem volt róla, hogy életveszélyben van. Valószínűleg szívrohama volt.

Mekkora szíve van egy ilyen hájpacninak? Hahaha! Szívemben elfér az egész világ.

Hát, kettesben maradtunk végül.

Ha nehezen is, de még lélegzett, atyám, jobban belegondolva ezek mindig nehezen lélegzenek, halálra zabálják magukat, és még csak észre sem veszik.

Hogy lehet ennyire undorítóan kívánatos?

Ráérősen letérdeltem melléje, és kigomboltam az ingét teljesen. Hatalmas hófehér zsírgömb. Vagy mint egy furcsa plazmaszerű anyaggal megtöltött lufi. Szinte teljesen szőrtelen volt, ami még kívánatosabbá tette. Nyitott tenyérrel párszor rácsaptam a húsára, jó csattanósakat, aztán belemarkoltam, és megremegtettem a háját.

Legyőzhetetlen késztetést éreztem, hogy kiharapjak egy hatalmas darabot az oldalából, de mielőtt még komolyan meg kellett volna fékeznem magam, magához tért. Átfutott az agyamon, hogy talán befoghatnám az orrát és a száját. Vagy lélegeztethetném szájon át, és véletlenül leharaphatnám a nyelvét. Vagy legalábbis egy darabkát belőle.

Ember, jól van?

Valami olyasmit kérdezett, hogy mi történt, de nem értettem jól, mert a hang valahol belefulladhatott a testébe.

Rosszul lett. Eszik maga rendesen?

Láttam, hogy a kérdésre, mintha csak villámcsapás érte volna, rögtön kitisztult az elméje. A kis önérzetes. Kajánul rávigyorogtam.

Hogy?

Biztos leesett a bélnyomása. Vagy a cukra. Kér vizet?

Bólogatott, hogy igen. Fogtam az egyik, jeges vízzel teli kancsót, és a fejére öntöttem a tartalmát. Pont akkor tódultak be a mentősök, és bár mély megdöbbenést fedeztem fel az arcán, sajnos pontosabban nem tudtam megfigyelni a reakcióját, mert ellökdöstek mellőle.

Csak össze ne rogyjon az a hordágy.

Rettenetesen dühös voltam. Nem is tudom miért, de úgy éreztem, hogy elszalasztottam a lehetőségét, hogy valami igazán új dolgot ismerjek meg. Ott tébláboltam, és nem csináltam semmit. Hogy lehettem ennyire béna? Felhívtam a HR-t, és közöltem, hogy rúgják ki ezt a hájas szart.

Azért, mert kövér.

Azért, mert azt mondtam.

Nem érdekel.

Be kellett vennem egy Xanaxot, hogy lenyugodjak.

Este már csak nevettem az eseten. Mindenesetre ez az affér nyilvánvalóvá tette, hogy az érzékeim kétségbeesetten követelnek valami újat, mielőtt még teljesen felszámolná őket a megszokás.