Egy új Mitsubishi terepjáró volt. Szép ezüstös metál. Jó nagy port vert fel nekünk, és mielőtt a sofőr leállította volna a motort, még üvöltve felbőgette azt.

Az a férfi szállt ki belőle, akinek a süldő gyereke összekente a kabátomat jégkrémmel az állatkertben.

Az, amelyiknek kizsebeltem a feleségét.

Mekkora az esélye ennek?

Komótosan kimászott a vezetőülésről, majd az ülése alól kihúzott egy kisbaltát. Lassan odaballagott hozzánk. Brutálisan nagydarab fickó volt. Az inge szétnyitva lebegett utána, de látszott, hogy csak nehezen tudná begombolni a hatalmas mellkasán.

Maguk mit keresnek itt?

Valahogy olyan más volt, mint az állatkertben. Legalábbis nem annak a teszetosza jobbágynak tűnt, mint akkor.

Jó napot kívánok.

Ez magánterület, szóval mit csinálnak itt?

Piknikezünk.

Piknikeznek. Persze. Na, pakoljanak össze, aztán húzzanak el.

Mi csak arra gondoltunk, hogy megesszük a szendvicseinket itt, és…

Persze. Szendvicsek, mi? Idejár kurvázni a fél ország, aztán nekem kell összeszedni a szemetet mindenki után. Pakoljanak.

Kikérem magamnak uram, mi szelektíven gyűjtjük a szemetet.

Baszok én rá. Addig húzzák el a belüket, amíg szépen mondom. Menjenek máshová vagy intézzék az autóban. De máshol, értem?

Elnézést kérünk. Nem volt kiírva, hogy ez magánterület.

Akkor most mondom. Ez az én földem. Az út pedig magánút.

Értem. Akkor további szép napot. Igazán nem akartunk kárt tenni a rétjében.

Összepakoltuk a dolgainkat, beszálltunk az autóba, és elhajtottunk. A visszapillantóból láttam, hogy a gazda hosszan elkísért minket a szemével.

Hülye paraszt.

Mit kellett volna tennem?

Ugyan már. Mit tehettem volna?