Hiperallergia.

Az agy megduzzad, nekipréselődik a koponyának, és a kialakult nyomás következtében a beteg meghal.

Hogy lehet valaki hiperallergiás a kaviárra?

Hogy?

Amikor olyan erős, egészséges és fiatal volt?

Amikor a halakra nem is volt allergiás?

Ki érti ezt?

Hogy történhetett?

És miért?

Hát, hol tartunk, hogy nem tudják kiszűrni már gyerekkorban?

Nem tudtam eltemetni. Képtelen voltam rá. Hogy az ő drága kis teste a földbe legyen ásva? Nem. Erről szó sem lehetett. Elhamvasztattam, és a hamvait hazahoztam. Az ágyamban őrzöm. Abba a piros műanyagdobozba tettem, amiben a kincseit tartotta. Mindig itt van mellettem. Mindig.

Szóval meghalt, és én is megszűntem létezni. Mivel nincs már Vincenti Napsugár Apukája, nincs már Vincenti Andor sem.

Nincs már semmi.

Csak a hideg örökkévalóság.

Megszagolom a ruháit, végigsimítom arcomat a hajtincsével.

Nem értem, hogy történhetett?

Elmentem a rendőrségre és vallomást tettem. Feladtam magam. Ám hiába ismertem be töredelmesen a tetteimet, elengedtek.

Nem hittek nekem.

Vizsgálódtak ugyan, de semmivel nem tudták alátámasztani az állításaimat. Minden, amit mondtam vagy bizonyíthatatlan, vagy megkérdőjelezhető volt. Hiába írtam le például részletesen, milyen volt a tetthely Andrásnál, kiderült, hogy annak idején egyetlen fényképet sem készítettek a helyszínelés során, és hiába adtam volna DNS-t, nem lett volna mivel összevetni. Tartottak ugyan házkutatást, de a kötél maradékától, és a késtől addigra már rég megszabadultam. Egy kukába dobtam őket, és ki találná meg bármelyiket ennyivel később?

Meg aztán volt egy kis baj az indítékkal is. Történetesen, hogy nem állt meg a sztorim.

Figyelmesen átolvasták az átszervezéssel kapcsolatos dokumentációt, és összevetették a pendrive-on tárolt adatokkal, de azok megegyeztek egymással, ugyanúgy, ahogy megegyeztek az András által e-mailen átküldött tanulmánnyal, és a számomra kinyomtatott prezentációval. Ráadásul, amint azt megállapították, András már két hónappal a státusz előtt e-mailben jelezte, hogy szeretne átmenni a marketingre.

Nem akart kicsinálni.

Nem akart a helyemre állni.

Nem ártani, hanem segíteni szeretett volna: kitalálta nekem az önműködő rendszert.

Azt írta az egyik levelében, hogy aggódik értem. Megérti, ha nem akarok vele beszélni magánügyekről, csak szeretné, ha tudnám: a távozása után is számíthatok rá.

Csakhogy, nem olvastam az e-mailjeimet.

Megnyitottam őket, hogy menjen visszaigazolás a feladónak, de nem olvastam őket.

És megöltem. A semmiért öltem meg.

Ott volt még az a holland/skandináv férfi, de azért a gyilkosságért már leültettek valaki mást. Állítólag beismerte a tettét, ráadásul megtalálták nála a fickó óráját, és nyakláncát. Hiába mondtam el pontosan, hogy történt a dolog, kiderítették, az újságokból elegendő információhoz juthattam a körülményeket illetően.

Próbálkoztam még a Hartay Fanni üggyel, de addigra már elkönyveltek, mint beteges hazudozót.

Egészen pontosan, mint enyhe határeseti skizofrént.

Poszttraumás stresszben szenvedőt.

Hát, mindenképp nevet kell adnunk a megnevezhetetlennek?

Hát, mindenképp bizonyítani akarjuk, hogy ismerjük a megismerhetetlent?

Szóval élek a szép lakásomban, és töltöm az örökkévaló időmet.

Találtam végre egy nyomdajátékot. Pillangók vannak benne. Ezt csinálom. Pillangókat nyomok a papírra. Ügyesnek kell lenni, különben előfordulhat, hogy halványak lesznek a formák, vagy, épp ellenkezőleg, megfolynak a vonalak. Mindegyiket kiszínezem. Halványan. Piros, citromsárga, kék, narancs aprócska pillangók. Amikor végzek, óvatosan kivágom őket, és felragasztom mindegyiket Napsugár szobájába. A falak, a bútorai, de még az ablakok is tele vannak velük. Bizsergetően gyönyörű. Nagyon tetszene neki. Az egész szoba hullámzik a leheletnyi, hártyavékonyságú pillangóktól, és ami a legszebb, hogy az ablakon átsütő napfény halványpirosra, citromsárgára, kékre és narancsra festi az egész szobát.

Befekszem az ágyba, és átölelem a dobozt.

Ilyenkor nagyon rossz. Minden érzékszervem egyszerre üvölt Napsugárért.

De mit tehetnék.

Ugyan? Mit?