Reggel meghagytam az asszisztensnek, hogy senki ne zavarjon, mert a nagy státuszmegbeszélésre készülök, majd miután meggyőződtem, hogy senki nem lát, a szokásos reggeli kávémmal felszaladtam a titkos búvóhelyemre.

Feltett szándékom volt, hogy addig leszek ott, amíg csak lehet.

Többször körbejártam a tetőt, de valahogy mindig visszatértem az ajtóhoz, ilyenkor izgatottan behallgattam az előtérbe vagy lekukucskáltam a melléklépcsőn, de várakozásaimnak megfelelően soha semmi meglepő dolog nem történt. Járkáltam fel s alá, dohányoztam, időnként pedig ránéztem a mobilomra, de inkább csak megszokásból, mint valódi aggodalommal: ha hívtak volna, leszámítva Napsit, úgysem vettem volna föl senkinek.

De nem keresett senki.

Ahogy meg tudtam állapítani, az építők eredeti szándéka szerint a tetőnek közösségi térként kellett volna funkcionálnia, erre utaltak a kialakított padok és kecses ívű hamutartók, de az irodaház üzemeltetői egyszerűen megfosztották a dolgozókat a terasz nyújtotta lehetőségektől. Először dühös voltam, úgy gondoltam, csakis a biztonsági szolgálat trehánysága és lustasága állhat a háttérben, ám kicsivel később, reálisan átgondolva a helyzetet, már megengedőbb voltam. Tisztában voltam vele, hogy a karbantartók és a kirendelt biztonságiak állandó létszámproblémával küzdöttek, és érthető módon nem szerettek volna még egy plusz feladatot a teendőik mellé, csak azért, hogy a legfelsőbb szinten lévők kijárhassanak a tetőre dohányozni. Meg aztán pont így nyílt lehetőségem rá, hogy egyedül, mindenkitől háborítatlanul tölthessem el az időmet, amire már nagy szükségem volt, mert tényleg gyűlöltem lebumlizni a bejárat előtt kijelölt dohányzóhelyre.

Az a sok szerencsétlen. Az a sok kis szerencsétlen, csődtömeg. Egyből reszketett mindegyik, ha meglátott.

Megettem a szendvicseimet, és úgy döntöttem, odamerészkedem a korláthoz. Egy darabig figyeltem az alattam elterülő várost, néztem, hogy sietnek az emberek a dolgukra, hogyan simulnak bele öntudatlanul is egy ismeretlen rendezőelv sormintájába, ám ahogy telt az idő, annál kevésbé érdekelt már az alattam elterülő forgalomszőnyeg. Túlontúl emlékeztetett az emberi lét szükségszerű csapdáira, azokra a különböző elháríthatatlan problémákra, melyekkel időnként halálra tudtak idegesíteni a beosztottaim is.

Nem akartam ezekkel a dolgokkal foglalkozni. Hoztam fel magammal újságokat is, de az összeset ledobtam az egyik sarokba. Egyáltalán nem akartam semmivel foglalkozni. Már előre elhatároztam, hogy kivételesen nem fogok ebből problémát csinálni, mégis meglepett, hogy semmiféle késztetést nem éreztem, hogy valamivel, legalább látszólag, elfoglaljam magam. Járkáltam egy kicsit, szórakozottan megvizsgáltam a tető különböző szerelvényeit, aztán leültem az egyik padra és kinyújtózkodtam.

Gyönyörűen sütött a nap. Egy kicsit zavart, mert a tetőn nem volt semmi árnyék, de miután levettem a zakómat, már egészen jól éreztem magamat.

Még egyszer visszamentem a kijáróhoz, de most egészen a melléklépcsőig lopakodtam, majd miután meggyőződtem róla, hogy semmi nem veszélyezteti magányomat, kulcsra zártam az ajtót, és a kulcsot kívülről a zárban hagytam. Túlzott óvatosságnak tűnt, hiszen még takarítani sem takarították sem a lépcsőt, sem pedig az előteret, de úgy voltam vele, jobb az elővigyázatosság.

Átgondoltam mindent.

Nem tudtam mennyi lehet a zacskóban, úgy tippeltem körülbelül négygrammnyi lehet az egész, de, hogy az hány szívásra elegendő, arról fogalmam sem volt. Kinyitottam az egyik újságot, és az ölembe tettem, majd az egyik cigarettából rásodortam a dohányt. A fű egy kicsit kemény volt, valószínűleg a terapeuta titkos főzetétől, morzsolgatnom kellett a zacskót, hogy összetörjön. A dohány háromnegyed részét leszórtam, és a maradékhoz hozzákevertem a tasak tartalmának egy részét, majd egy tollbetét segítségével óvatosan megtömtem az üres cigarettahüvelyt.

Elég gyorsan ment.

Ültem a rakétával a kezemben, de nem gyújtottam rá.

Mint mondana a kislányom, ha megtudná, az apja füvezik?

Tényleg elment az eszem.

Előttem a negyedéves nagy státuszmegbeszélés, fogalmam sincs, mi lesz velem, és füvezni készülök az iroda tetején.

Basszus.

Mit szólna a feleségem, ha látna?

Mi lenne, ha kiderülne?

Rágyújtottam, és jó mélyen leszívtam a füstöt.

Leszarom. Ki tudná meg?

Elég gyorsan leégett, pedig megnyálaztam a papírt. Nem éreztem semmit.

Ennek olyan nagy feneket kerekíteni.

Levettem az ingemet, és hátamat a falnak vetve napozni kezdtem. Kisvártatva lehúztam a cipőmet, a zoknimat, a nadrágomat és az alsómat is, és hanyattfeküdtem a kövön. Különös, de nem tudtam volna megmondani, mikor fordult elő velem utoljára, hogy teljesen magamban, a világtól háborítatlanul, kedvtelve élvezzem a verőfényt. A felhők egészen magasan úsztak a mélykék égbolton, én pedig nem gondoltam semmire. Minden gond, szorongás egészen távolinak tűnt, mintha egy másik ember feküdt volna ott, nem pedig az, aki lefekvés után néha sírt félelmében a takarója alatt. Nem tudom mennyi idő telt el, de nem is érdekelt. Levettem az órámat is, és a cipőmbe tettem.

Ha behunytam a szemeimet, olybá tűnt, mintha lebegnék a város felett, megszűnt a nehézkedés. Ha kinyitottam, a végtelen kékség belepréselt a talajba. Egyszerre voltam hatalmas és parányi, könnyű és ólomsúlyú.

Káprázatos élmény volt rádöbbennem, hogy ki tudja mióta, de teljesen elvesztettem az érzékeimmel való kapcsolatot. Abban a kiüresedett állapotomban, amikor semmi nem vonta el a figyelmemet az érzékelésről, mintha kezdtem volna újra felfogni a körülöttem lévő világot. Egyszerre lúdbőröztem az enyhe széltől, és izzadtam a napsütéstől. Elteltem a közeli Duna vízillatával, de közben ugyanúgy éreztem a saját, egyáltalán nem kellemetlen szagomat, ám mindez feloldódott a felforrósodott járólap illatában. A kávé, a cigaretta íze után, tökéletesen éreztem az ásványvíz és a verejtékem ízét, de mégis egy volt mindezzel; a színek pedig egyszerre végtelen mélységűek és változatúak lettek, míg a város halk morajlásából ütemre pontosan kihallottam a szívem minden dobbanását.

Az ujjbegyeimmel ledoboltam a kövön: egylényegű vagyok a világgal.

Tulajdonképpen jól éreztem magam.

Tulajdonképpen nagyon jól éreztem magam.

Kinyújtóztam, és majdnem felkacagtam, mert eszembe jutott, hogy András nagygonddal megszervezte a nyaralását, szabadságot vett ki, és órákat repült, hogy ugyanezt csinálja Jamaicán, mint én az irodaház tetején.

A hülye, nyálas barom. A hülye, nyálas kis barom, aki bizonyára rettenetesen imponálna apámnak.

Hogy miért szervezte meg a nyaralását? Hogy miért utazott el, hogy ugyanezt csinálhassa?

Mert ez így normális. És még csak soha eszébe sem jutna, hogy feljöjjön a tetőre munkaidőben napozni, mert az minden, csak nem normális.

Persze most adná magát, hogy én meg azért vagyok itt, mert nem vagyok normális, de attól tartok, hiába is magyaráznám a féleszű terapeutának, a pedáns apámnak vagy a törekvő kis angyalbögyörő Andrásnak, hogy ez mit is jelent, nem értenék meg. Borzasztóan egyszerű, de nem értenék meg.

Azért vagyok itt, mert megtehetem, hogy munkaidőben a tetőteraszon napozzak.

Nem, Andor, ez tévedés, soha senki nem mondhatja azt, hogy megtehet bizonyos dolgokat, más dolgok rovására. A kötelesség, blabla, a munka, broáf, a környezetünk, böff, hánynom kell. Képmutató rohadékok. A terapeuta, aki füvet árul, de persze csak azért, hogy felszabadítsa a kliensét a civilizáció üledéke alól, közben meg párás szemüveggel számolja a felárt a bolyhos kis mellényében! Az apám, aki kétévente lecseréli az autóját, közben meg biztosra veszem, hogy erekciója van, amikor bejáratja az új verdáját! András meg, hagyjuk már! Azért megy Jamaicára, mert megteheti, hogy odamenjen, és ne, mit tudom én, Hajdúszoboszlóra.

Nem, Andor, ez mind csak jól megérdemelt jutalom a kemény munka után. És nem helyette!

Bla. Bla. Bla.

A munkám gyümölcse, ti szánni való kis gyökerek, hogy a munkaidőben lehetek itt fent. De veletek szemben én erre rájöttem. Éveket szívtam az általatok kitalált játékszabályok miatt, évekig majd beleroppantam, hogy olyannak tűnjek, mint aki beleillik a csapatba, aztán amire elértem valamit, egyedül maradtam a homokozóban.

Atyaég, de nagy barom vagyok, hogy azt hittem, még nekem kell változnom! Egyáltalán, hogy lehetséges a változás!

És én még szorongtam amiatt, hogy nincs mit csinálnom!

De hiszen pontosan ezt akartam, tudat alatt ugyan, de pontosan ezt!

A nagy út kezdete, az első lépés, mi?

Hahaha!

Egy hatalmas szart, azt! Már majdnem bevettem! Milyen út előtt állnék, amikor már elértem azt, amiről mások még csak álmodni sem mernek? Milyen út? Ez itt a legfelső szféra, ahová csak eljuthattam, és én hülye, még csak észre sem vettem!

Hahaha!

Az ajándékdobozban a semmi van? Igen! Én!

Hahaha!

Az ajándék az, hogy itt lehetek, és rájöhettem erre! És azért vagyok itt, mert mindig itt akartam lenni! Mert kvalitásaimnál fogva itt lehetek! Mert vezető vagyok!

Hahaha!

Minden egyes kudarcom csak szívósabbá tett, minden egyes kudarcom csak segített, hogy még jobban eljátsszam az alkalomhoz illő szerepeket, hogy mindenki elhiggye: én vagyok a szuperhős! Én vagyok a jó apa, a blabla, a kőszikla, a proaktív főnök, meg a kis faszom!

Hahaha!

Tudjátok, ki vagyok én?

A valódi lényegem vagyok.

Amit érzek, az vagyok.

Az ízlelésem vagyok.

A tapintásom vagyok.

A szaglásom vagyok.

A hallásom vagyok.

Az a valóság, ami bennem van.

És baromira nem érdekel, hogy mik a többiek, mert a többiek nem léteznek.

Vincenti Andor vagyok! És vágyom az ízlelésre. Vágyom a tapintásra, a szaglásra, a hallásra. Soha többé nem akarom elveszteni az érzékelés képességét. Nincs már szükségem arra, hogy lebutítsam az érzékszerveimet. Nincs már szükségem arra, hogy betemessem magam. Sóvárgok a világért, és minden érzésem, minden sóvárgásom, vágyam, függőségem és tapasztalásom én vagyok.

Eleredt az eső, és ahogy hideg cseppekben végigkopogtatta a bőrömet, nevetni kezdtem: csak ennyi a világ, ennyiből áll a mindenség. Ilyen nyilvánvalóan egyszerű az egész.