Új ruha?

Mff.

Valami baj van?

Pff.

Andor, kérem.

Örüljön, hogy nem nyújtom be a számlát.

Miért?

Hm.

Nem ül le?

Még egy kicsit járkálok.

Ahogy akarja. Napozott? És milyen elegáns!

Egy kisebb lakás árát költöttem el tegnap bekábózva, szóval remélem, hogy legalább elegáns vagyok.

Ideges?

Nem, azt hiszem ez nem jó szó. Kibaszott dühös vagyok!

Rám?

Maga szerint mégis kire?

De miért?

A maga kis üledék alól történő felszabadítási akciója egy pöpit balul sült el. Kúúúrvára balul, hogy úgy mondjam. Akaratom ellenére lecseréltem az egész ruhatáramat, de úgy, mintha egy öntudatos, sikkes buzibarát vásárolt volna be nekem! Három. Hárommillió forint! Nem egészen három, hanem egy kicsivel fölötte. Majdnem külön taxit kellett kérnem, hogy hazacuccoljak! Nem akar nekem valamit mondani?

Nos, igen, de azt hittem világos, hogy csak felelősséggel lehet használni a szert.

Felelősséggel? Felelősséggel?! Halló, drogról beszélünk! Egyáltalán mi a szart kevert hozzá?

Egy dél-amerikai sámánok által használt növényi kivonatot.

Remek. Emlékeztessen majd, hogy küldjek egy atombombát az Amazonas vidékére.

 A napszemüveg is új?

Új. És mielőtt előhozakodna a szarságaival, szeretném közölni, hogy darabokra esik a fejem. Azért van rajtam.

Behúzhatom a függönyöket.

Maga, meg a hülye függönyei.

Kérem, nyugodjon meg!

Legszívesebben halálra rugdalnám a Moschino mokaszinommal ember, de félő, hogy a finom bőr tönkremenne az agyalágyult, hülye fején! Nyugodjak meg? He?

Kérem, Andor, figyeljen rám!

Ne basszon fel még jobban, csak erre kérem. Maga miatt majdnem akkora szarba kerültem, hogy azt elmondani nem lehet.

Mi történt?

Hogy mi történt? Azt kérdezi, mi történt? Azon kívül, hogy a nyugdíjalapom jórészét selyembugyogókra költöttem? Hát elmondom szíves kérdésére, mi történt! Egy hangyafasznyin múlott, hogy nem jártam meztelen valaggal esőtáncot az irodaház aulájában, az történt! Ennyin, érti, ennyin múlott, hogy nem vesztettem el az állásomat! És, akkor aztán nézegethetne maga is, mert nem volna senki helyettem, aki dupla pénzt fizessen a kiemelt sávért!

Nézze, megértem, hogy ideges, de nem gondoltam volna, hogy nem otthon fogja kipróbálni!

Nem gondolta volna. Hát, én sem gondoltam volna! Csakhogy nem volt ráírva a használati útmutatóra, hogy csak otthoni használatra!

Andor, kérem. Tisztában volt vele, hogy drogot fog használni. Vagy nem?

Hagyjuk a témát, jó?

Attól tartok, az lehetetlen. Vagy történt még valami más is?

Most nem tudom eldönteni, hogy komolyan szívat, vagy csak nem érti, amit az imént mondtam?

Andor, borzasztóan sajnálom a történteket, de a felelősség ebben az esetben közös!

Közös?

Közös.

Jó. Akkor fizesse ki a cehhem felét.

Andor.

Mi van? Még jól is járna! És, ha öngyilkos lettem volna? Ha beszívva megölöm magamat? He? Akkor is közös volna a felelősség?

Öngyilkos akart lenni?

Nem. De tegyük fel!

Eszébe jutott, hogy megöli magát?

Igen. Ma, amikor a számlámra néztem, kurvára eszembe jutott, hogy megölöm magam. Vagy magát.

Andor, úgy viselkedik, mint egy gyerek! Vásárolgatott egy kicsit, az ösztönei bizonyára azt súgták, szüksége van ezekre a dolgokra.

Jézusom. Jézusom! Vásárolgattam egy kicsit? Nem egy kibaszott csavarbehajtót vettem, hanem felvásároltam Milánót! Úgy nézek ki, mint Karl Lagerfeld a saját esküvőjén!

Mennyit használt el az anyagból?

Majdnem a felét.

Úristen!

Nem mondta, hogy mennyit kell!

Andor, úristen, a negyede elég lett volna!

Most, mi van? Nem mondta!

Azt mondta élt már szerrel!

Azt is mondtam, hogy nem emlékszem rá!

Jó. Vegyünk egy nagy levegőt, és ezt beszéljük meg.

Azért vagyok itt. Bár most határozottan jobban örülnék, ha maga nem venne levegőt.

Mit érez most, ha visszagondol a tegnapra?

Grrrr.

Mit érez? Próbáljon meg elvonatkoztatni a dühétől, és felidézni, mit érzett tegnap?

Egyelőre csak azt tudnám elmondani, hogy mit érzek most.

Jó. Akkor beszéljünk arról.

Van családja?

Miért kérdi?

Van?

Van.

Feleség, gyerekek?

Feleség, gyerekek. Egy fiam és egy lányom van.

Hány évesek?

Három és öt.

Rendben. Akkor elmondom, mit érzek most. Legszívesebben addig ütném magát, amíg bírom. Amikor végeztem, bezárnám az autóm csomagtartójába, és elhajtanék magukhoz. Az egész családot leültetném a kanapéra. Magát velük szembe, hadd legyen drámai a feszültség. Fognám a kedvenc csavarkulcsomat és ripityára törném az egész lakást. Mindent! Érti? Mindent! Ezután a gyerekekkel odahordatnám az összes plüssállatukat. Egy késsel felhasogatnám az összeset, és a kibelezett plüsshullákból építenék egy szép nagy gúlát a szoba közepére. Miután végeztem, fellocsolnám benzinnel az egész nyavalyás álpolgári életét, és gyufát dobnék rá! Hát ezt érzem! EZT! És maguk, miközben néznék a lángoló lakásukat, még csak a közelében sem járnának annak, amit én érzek! És tudja, miért tenném ezt? Tudja?

A drog hatása alatt történt bevásárlás miatt?

Lófaszt! Mert hat, ismétlem: hat!, hónap alatt addig jutottunk, hogy szarabbul vagyok, mint valaha. Hat ki-bebaszott hónap után a teljes összeomlás szélén vagyok, és maga nem tud semmi mást tenni, mint, hogy gyakrabban találkozunk hetente, és miért? Miért? Hogy gyakrabban ne csináljon semmit!

Maga akarta, hogy találkozzunk gyakrabban.

De jól jött nem? Álruhás drogbáró hiába lapítasz, tudom, mire megy ki a játék! Tudom én, pontosan tudom! Semmit nem haladtunk! Semmit! Csak szarabb lett minden! És most már ott tartok, hogy rettegek, mi lesz, ha hazajön a lányom szombaton, szombaton!, mert egyből le fogja vágni, hogy az apja az őrület határán van! He? Érti? Szombaton! Nincs még hat hónapunk, csak három napunk! És maga mit csinál? Mit? Semmit! Ül a rohadt kis kockás mellényében, és mosolyog zavartan, mintha bepúzott volna, én meg már azzal is elégedett volnék, ha csak annyira lennék fosul, mint mielőtt találkoztam magával!

Nagyban megkönnyítette volna a dolgot, ha kezdettől fogva őszinte hozzám.

Engem hibáztat? Engem? Mit vár tőlem? Ha igazi szakember lenne, már rég jobb lenne! De nem az! Maga csak a pénzt tudja számolni, sunyi kis köcsög! Azt hiszi, nem tudom, he? Nem tudom, hogy mire megy ki a játék? Magának az nem volna üzlet, ha helyrejönne az életem, magának az a kibaszott armageddon lenne!

Nincs olyan, hogy beveszünk egy pirulát, és minden megváltozik.

Akkor csináljon! Kotyvasszon valamit, mert a gatyát is leperelem magáról a Fogyasztóvédelemnél!

Andor. Tökéletesen megértem. De miért érzem úgy, hogy más miatt dühös? Mi történt, ami ennyire felzaklatta?

Szétesik a fejem.

Feküdjön le nyugodtan a kanapéra.

Tényleg?

Tényleg.

Köszönöm.

Szóval?

Kivételesen igaza van, de ez sem menti fel a felelősség alól.

Valami borzasztóan nyomasztja.

Eltalálta. Valami nyomaszt.

És mi az?

András. András, aki nyomaszt.

De hisz azt mondta, András szabadságon van.

A sunyi kis rohadék. Alattomos, kétszínű kígyó. Remélem, elkapja egy csapat raszta, és jól megdugják!

Mi történt?

Tegnap betörtem az irodájába. Igazából nem volt betörés, mert rájöttem, hogy a kulcsom nyitja a szobáját, de mindegy, ez lényegtelen. Szóval épp csak szétnéztem, és megtaláltam a pendriveját, amin bizonyára a biztonsági mentéseit tárolja. A pedáns kis pöcs! És ma átnéztem.

És?

Maga szerint logikus, hogy valaki, aki nem akar felszólalni a szokásos nagy, negyedéves beszámolón, prezentációt és megvalósíthatósági tanulmányt készít a megbeszélésre?

Nem. Nem tűnik túl logikusnak.

Persze, hogy nem. Mert a kis féreg hazudott. És tudja, miért hazudott?

Miért?

Mert ki akar csinálni. Ki akar csinálni, és a helyemre akar lépni.

Ezt miből gondolja?

A preziből. Igazából az egész terve annyira, de annyira zseniális, hogy még csak köpni-nyelni sem tudok tőle. Ez a legpokolibb, legördögibb átszervezési ötlet, amit valaha ember készített. Nem csak teljesen logikus, de nincs élő részvényes, aki nemet mondana rá. Hihetetlen. A rohadt álnok csúszómászó!

Miről van szó?

Hosszú. De megpróbálom leegyszerűsíteni, hogy még maga is megértse.

Ez igazán kedves.

Semmiség. Szóval. Ez a kis rohadék fogta az elmúlt tíz év költségstatisztikáit, és megtalálta azt a pontot, ahol még több pénzt kereshet a cég. Eladni ennél gyorsabban, és hatékonyabban már nem igen lehet, az emberek egyre hisztérikusabban vásárolnak, de a head office költségek tényleges átgondolására még senki nem vállalkozott. Borzasztó egyszerű az egész. Adva van egy értékesítési osztály, ennek van több része, de ebbe most ne menjünk bele, itt dolgoznak az értékesítők, akik összefogják a külsős ügynökök, a vevők, stb. munkáját. Csak, hogy a munkájuk nagy része tökéletesen felesleges, ráadásul egy-egy projektben túlságosan is nélkülözhetetlennek érezhetik magukat, mert túlontúl szabadkezet kapnak. Márpedig egy rendszer hatékonysága ott mérhető le igazán, hogy mennyire pótolhatóak a rendszerben résztvevők, és, hogy mennyire kontrolálhatóak a munkafolyamatok. András terve szerint, az ideális megoldás a teljes központosítás lenne, és így megvalósulhatna az optimális tervezhetőség és a teljes átláthatóság. Hogy hogyan? Az elmúlt év statisztikái tökéletesen megmutatják, hogy a különböző hirdetési felületek és külsős ügynökségek hogyan teljesítettek. Az első kettő marad, a többi kuka. Bárhol is hirdetünk, minden az új online felületünkre fogja irányítani az érdeklődőket, ahol a kliensek egészen pontosan megadhatják azokat a kritériumokat, amik szerint lakást keresnek. És az oldal nem csak a kritériumoknak megfelelő ingatlanokat ajánlja a portfólióból, de még hitelajánlatokat is, hogy finanszírozni tudják a vásárlását. Ez ugyanis a másik csavar a történetben. Eddig ezekbe nem igen folytunk bele, de az elgondolás szerint négy-öt hitelintézet kész arra, hogy ügynökségi jutalékot fizessen nekünk, ha a vásárlóink velük kötnek szerződést. De haladjunk tovább. Eddig hogy történt a vevőkkel való időpont egyeztetés? Ezek itt telefonálgattak össze-vissza, aztán meg rohangáltak össze-vissza, teljesen kaotikus volt az útelszámolás, a telefonköltségek, tényleg borzasztó volt az egész. Na, ennek vége. Projekt nagyságától függően, minden fejlesztés kap egy, kettő, maximum három értékesítőt. Ezek a helyszínen kapnak irodát. Nincs rohangálás, nincs telefonálgatás, mert ezt a feladatot átveszi egy külsős call center szarért- húgyért. A diszpécser a belsős rendszeren látja az összes értékesítő kolléga időbeosztását, és ennek figyelembevételével egyeztet időpontot az érdeklődőkkel, majd a dátumot, időpontot, és minden fontos tudnivalót rögzít egy online naplóban, ami automatikusan értesítést küld az értékesítőnek. De ugyanezt megteheti az online felületen a vásárló is. Á, mindegy. Ne menjünk bele túl mélyen. A lényeg: mindenki pótolható lesz.

De mit jelent ez az egész?

Hogy mit? Tízből hat ember mehet a cégtől. Nincs rájuk szükség. A munkakörüket még egy tuja is betölthetné, és a sors fintora, hogy akik maradnak, amellett, hogy központilag lesz kihajtva a belük, még valamennyi fizetésemelést is kapnak. Nincs útiköltség, nincsenek üresjáratok, nincs egekbe szökő telefonszámla, szinte nincs rezsihányaduk. És nem csak a bérköltségen spórolunk. Kevesebb ember, kevesebb adminisztráció. A fluktuáció többet nem lesz probléma. Nem csak mérhető lesz a hatékonyságuk, de ráadásul mindennek nyoma lesz. Egy egész szintet ki tudunk üríteni az irodaházban. Tudja, mennyi költséget spórolunk az osztálynak? Több mint ötven százalékot!

Még mindig nem értem, hogy jön maga a képbe!

Úgy, hogy a terv tartalmaz egy új működési struktúrát is. Egy működési piramist.

És?

És nincsenek rajta helyettesek. Mint már mondtam magának, ezt a pozíciót én kreáltam.

Hogy elvégezzék a maga munkáját.

Igen, de ez most lényegtelen.

És?

Jaj, Istenem, nem érti? Hogy lehet ennyire tompa? Andráska bedobja a tervét a státuszon, meglebegteti a sok ingyenélő hájfejű részvényesnek, hogy havi több milliót, a vidéki irodák felszámolásával meg még többet spórol nekik, aztán gondolja, hogy arra vár majd, hogy jutalomból kirúgják? Maga szerint mit fog kérni? A kibaszott fejemet tálcán, amit a sok gazdag köcsög röhögve fog neki megadni. Érti már?

Értem.

Nem, nem érti. Tudja, hogy mit jelent ez?

Azt hiszem, tisztában vagyok vele.

Hát, szerintem meg nem. Elmondom, mit jelent. Hogy az utcára kerülök, azt jelenti. Hogy mehetek segélyért a munkaügyi központba, talpig Armaniban, azt jelenti! Vége lesz a kis szeánszainknak, aztán maga is összehúzhatja a nadrágszíját.

És most mit fog csinálni?

Fogalmam sincs. Az egészben ez a legrosszabb. Nem tudok mit csinálni, teljesen tehetetlen vagyok. Hétfőn státusz, utána meg nem tudom.

Ha be is következik az, amitől tart, bizonyára könnyen fog munkát találni ilyen referenciákkal.

Miről beszél, ember, miről? Újra kellene kezdenem mindent, közben meg ahhoz is alig van erőm, hogy úgy csináljak, mintha csinálnék valamit! Egyből rájönnek mindenhol, hogy fingom sincs az egészről! Nekem csak ez az egy sanszom volt, és most jön ez a kis germóláda, és mindent el akar venni tőlem! Mi lesz, ha állami iskolába kell íratnom a kislányomat? Ha el kell adni a lakást? Mit fognak szólni az emberek? Mit fog szólni Napsugár? Baszki, hát tényleg nem érti? Tényleg ki fog derülni, hogy egy nulla vagyok!

Andor, maga nem véletlenül tart ott, ahol. Erre gondoljon, semmi másra, csak erre!

Aha. Igen. Tudja, hogy min múlott annak idején a kinevezésem?

Nem. Min?

Hogy nem működött a lift.

Ezt nem egészen értem.      

Mindegy, ugorjunk.

Ha elkezdte, kérem, fejezze be.

Két ember volt esélyes a pozícióra. Meg sem lett hirdetve. A vezetőség ragaszkodott hozzá, hogy a belsős állományból legyen feltöltve a munkakör, de a tapasztalatot tekintve, csak én, és a marketingről egy Hartay Fanni nevezetű nő jöhetett szóba. Pár évvel idősebb volt nálam, egy kicsivel előbb is lépett be a céghez, ám az ő esetében valóban lojalitásról beszélhettünk, nem csak lustaságról, meg megalkuvásról, mint nálam. Szerette a munkáját, és szerette a céget is. Igazán kedves nő volt. Jó iskolákkal, nyelvtudással, határozott elképzelésekkel, ráadásul egész szellemes is volt. Az utolsó fordulóban találkoztunk csak, a versenyelbeszélgetésen. Ezen mind a ketten egyszerre vettünk részt, a döntéshozókkal volt egy ilyen kötetlen társalgás. Ők társalogtak, én meg hallgattam. Néha közberöffentettem valamit, de teljesen súlytalan voltam. Rém kínos volt az egész. Úgy ültem ott, mint valami rakás szerencsétlenség, és hiába próbáltam én is részt venni a társalgásban, semmi nem jutott az eszembe. Az pénzügyi igazgató nyakkendőtűjét figyeltem. Hartay cipősarkát figyeltem. Az árnyékokat a falon. Hogy egy helyen lejött a burkolat a kábelházról az egyik sarokban. A kuka száján fennakadt banánhéjat. Ilyesmi. Tudtam jól, semmi esélyem sincs. Mivel elromlott a lift, a megbeszélés után együtt indultunk le a lépcsőn. Beszélgettünk, neki két lánya van, nekem egy, kacarásztunk. És amikor a legkevésbé számított volna rá akármelyikünk, magam sem tudom miért, de kicsit elfordítottam a lábfejemet. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy a cipősarkai összeakadjanak.

És mi történt?

Leesett a lépcsőn, de olyan szerencsétlenül, hogy megrepedt több bordája, eltört az egyik combnyaka és két csigolyája. Én hívtam a mentőket, totál ki voltam, azt hittem, meghalt. Pár perccel azelőtt még a gyerekeinkről beszélgettünk, aztán a következő pillanatban ott feküdt kiterítve. Rémes.

Lerúgta a lépcsőn?

Nem. Nem tudom! Nem gondoltam rá, valahogy zsigerből jött a dolog, mintha önálló életre kelt volna a lábam, én nem akartam, de mégiscsak el lett fordítva a lábfejem, pedig még én magam sem számítottam rá!

Tud róla valamit?

Napokig mélyaltatásban tartották. Nagy fájdalmai voltak, és vannak is valószínűleg. A cég, munkahelyi baleset lévén, folyósította neki a teljes bérét, és átszállíttatták egy magánklinikára. Aztán amikor valamennyire felépült, kiengedték.

Visszament dolgozni? Tartják a kapcsolatot?

Nem, nem. Nem jött vissza. Szóval, izé, nem tud annyira jól járni.

Lebénult?

Hát, így is mondhatjuk.

Atyaég. Andor! Mondja meg, de őszintén! Szándékos volt?

Azért arra kíváncsi lennék, hogy maga mit tenne, ha Hannibal Lechter magára nyitna egy rendelőt itt a szomszédban!

Szándékos volt?

Nem tudom. Megmondanám, ha szándékos lett volna.

Elfogadom. Magam részéről balesetnek tekintem a dolgot. Egy olyan balesetnek, amiért magát teszi felelőssé.

Jó. Legyen. De a lényegen nem igen változtat a dolog. Nekem ez volt a nagy esélyem. És most itt liheg a nyakamba a vég. Nincs tovább. De tudja mit? Igaza volt.

Mármint?

Soha életemben nem éreztem magam olyan jól, mint tegnap, amikor beszívtam. Soha. Egészen könnyű voltam, és annyira egyszerűnek tűnt minden, hogy elmondani nem tudom. Erős voltam, de mégis teljesen másmilyen, mint azok a figurák, akiknek eddig tűnni igyekeztem. Ráadásul rá kellett döbbennem, fogalmam sincs, hogy mi a fészkes francot csináltam eddig? Hová rejtettem magam? Mármint az egész vásárlás, a tegnapi vacsorám, egyetlen dologra hívta fel a figyelmemet: hogy nem tudtam élni soha sem. Annyi energiámat kötötte le a puszta létezés, hogy el is feledkeztem az igényeimről. Az érzékszerveim igényeiről. Az ösztöneimről. Soha nem gondoltam volna, hogy szeretem a spárgát. Hogy őszintén rajongok a vízigesztenyéért. Hogy egész életemben a báránysült és mentaszósz együttes ízét kerestem. Hogy a galangagyökér olyan helyeken is megmozgatja az ízlelőbimbóimat, ahol nem is tudtam, hogy érzünk ízeket. És miért nem ettem eddig brulée-t? Miért nem hordtam eddig ilyen, de legalább hasonló ruhákat? Miért nem használtam eddig parfümöt? És most, amikor megtaláltam valamit a világból, jön egy kis mitugrász, aki ráadásul az én kreatúrám, és elveszi tőlem mindezt. De mindegy is. Nem szívhatok be mindennap. Nem jó.

Miért?

Mert kibírhatatlan a másnap. Olyan éles a kontraszt, hogy nagyobb pojácának érzem magam, mint amekkora valójában vagyok. Már, ha ezek között a végtelen nagyságok között van értelme különbséget tenni.

Gondolt már arra, hogy beszéljen Andrással?

Miről?

Erről az ügyről. Az egészről.

És ezt mégis, hogy gondolja? Tipegjek be hozzá, és mondjam el neki, úgy derítettem fel a terveit, hogy betörtem az irodájába? Aztán könyörögjek neki? Vagy mi? Nem, nem. Ez a hajó már elment. Talán küzdeni fogok, de ez a hajó már elment.

És most mi lesz?

A nagy semmi. A világ megy tovább. Mindenki pótolható.