Ledörgöltem a foltot a cipőmről, és annyira elgondolkodtam, hogy párszor még meg is nyálaztam a véres zsebkendőt a művelet közben. Azt találtam ki, hogy mostanában nem fogok semmit sem kitalálni. Felteszem a kezem, uralkodom magamon, és meghagyom Napsugárnak a választás örömét. Úgyszólván húzok egy éles határt köztem és köztem. Vincenti Andor és Vincenti Napsugár Apja között.

Működni fog.

Jó lesz.

Vincenti Napsugár Apja innentől nem tervez semmit.

De Vincenti Andor, nos, ő igen. A legagyafúrtabb módokon fogok gondoskodni a szórakozásomról. Beosztó leszek. Egy kis böjt után, ugye, mindig jobban esik az étel is.

Napsugár odaszökdécselt hozzám, boldognak tűnt. Indulhatunk, merre menjünk?, mindegy.

Ilyenkor, ha jó kedve volt, be nem állt a szája.

Találomra kiválasztottam az irányt, és elindultunk. Elégedetten konstatáltam, hogy Napsugár csivitelve mesélt, és közben nagyokat kacagott. Nevettem én is, bár nem tudom, min. Élvezettel hallgattam ugyan, de ilyenkor nem a szavai, hanem sokkal inkább a hangja volt a lényeges.

Egy elhagyott földúton lehúzódtam, és megálltam.

Igazán szép kis rét volt mellettünk, gusztusos kis ligetekkel. Elég elhagyatottnak tűnt a hely, pont ideális volt: éppen ilyet kerestem. Napsugár értetlenkedett. Kiszálltam az autóból, és kivettem pár dolgot a csomagtartóból, majd megkerültem a járművet, és bekopogtattam az ablakon.

Van kedved piknikezni?

Szóval nem terveztem semmit, de gondoltam ez egy olyan dolog, amiért megvesznek a tízéves, kiegyensúlyozott bakfisok. Útközben megálltam egy gourmand shopnál, és vettem pár szendvicset, aztán az összeset átcsomagoltam egyszerű szalvétába, hogy ne legyen annyira egyértelmű a dolog.

Készítettem pár szendót.

Mert apa ilyen figyelmes. Készít pár szendvicset, és piknikezni viszi a kislányát. Apa és lánya. Tudják, hogy van ez: igyekszik az ember.

És Napsugár, várakozásomnak megfelelően, valóban örült.

Kerestünk egy helyet az árnyékban, és leheveredtünk a pokrócra.

Ízlett neki a szendvics.

És meglehetősen finomnak találta a zöld és a fehér teát is.

Miután végeztünk, elfeküdtünk egymás mellett, és néztük az eget. Mesélni kezdett. Valamiről. És nekem eszembe ötlött, hogy a beszélgetés lehetőségét bizony kihagytam a számításból. Hogy egy ilyen meghitt helyzetben joggal számíthat az ember tízéves, kiegyensúlyozott bakfis lánya, hogy őszinte beszélgetést fog folytatni a kiegyensúlyozott, általa bölcsnek tartott apjával. Fontos dolgokról. Kendőzetlenül. Hihetetlen erőfeszítés árán figyelni kezdtem rá, de a mondandójának a nagy részéről már így is lemaradtam. Az anyjáról volt szó, ezt homályosan sejtettem, illetve valamiféle bűntudatról. Az afrikai éhezőkről, és róla. Látott egy dokumentumfilmet, és igazából elképzelni sem tudta addig, milyen szegénység van ott. Aztán rólam. Hogy annak idején odaadtam annak az embernek a kabátomat. Hogy Gyöngyvér említette neki, megmentettem azt az embert, aki rosszul lett a megbeszélésen. És még csak nem is mondtam neki. Szóval sokáig rossz volt, és azt kívánta, bárcsak olyan családban élne, mint más, de most már azért kezdi kapizsgálni a dolgokat. Jó így. A többieknek fogalmuk sincs ezekről a dolgokról. Igazából semmiről. És azért ez borzasztó. Nem is érdekli őket semmi.

Feküdtem, néztem a felhőket, és elképesztő vágyat éreztem, hogy rágyújtsak. Tulajdonképpen elég nagy már Napsugár, hogy ne akadjon fenn ezen.

És, ha felnő, akkor szeretne majd emberekkel foglalkozni, valami érdekeset csinálni. Valahogy úgy, mint én.

Aha.

Vagy anya.

Ühüm.

Végül is itt van a zsebemben egy doboz cigaretta.

Az az érzése, hogy sokszor irigyelik a többiek. Nem tudja miért, de néha szokták neki mondani, hogy olyan jó neked. Pedig a többieknek is megvan mindenük.

Egyébként miért is nem dohányzom én tulajdonképpen a családtagjaim előtt? Apám, anyám nem dohányzott sohasem. Stimmt. A feleségem sem. Rendben. De mi közöm van nekem ehhez? Negyvenévesen még mindig ott tartok, hogy el kell bújnom, mint egy kamasznak, ha rá akarok gyújtani. Aztán úgy csinál mindenki, mintha nem érezné a belőlem áradó dögletes füstszagot. Dohányoztál? Nem. Csak rám fújták a füstöt. Olyan helyen voltam. Pedig rágyújthatnék. Simán.

Csicsergés. A fák lomjainak susogása. Ciripelés.

Nem, nem. Vincenti Napsugár apukája nem dohányzik. Ez sajnos nem fér bele. Ha már csinálom, akkor csináljam rendesen. Apa vagyok. Vagy mi.

Kezdtem egyre könnyebb lenni, úgy éreztem, mintha lassan felemelkedne a pokróc, de mielőtt még elrepültünk volna, egy autó csikorogva lefékezett mellettünk.