Arra ébredtem, hogy valami vagy valaki, kaparászik az ajtón. András még élt. Legalábbis pislákolt benne az élet, mert valahogy előremászott egy jó méternyit. Az ujjával kaparászta az ajtót.

Ez meg hogyan lehetséges?

Vagy csak haldoklik?

Nem, nem, ez simán túlélné.

Ha hagynám.

Ha történetesen nem nyom el az álom egy kisidőre a kanapén, túlélte volna. Nyugodtan hazasétálok, aztán bang, tessék, még él. Ilyen nincs! Percekig fojtogattam, percekig nem kapott levegőt, de legalábbis össze kellett roppannia a légcsövének. Megnéztem, nem dobogott a szíve. Szívósabb, mint gondoltam volna. Ennyire ragaszkodik a szaros kis életéhez?

Felültem a kanapén, és érdeklődve figyelni kezdtem.

A fejét csak egy kissé tudta megemelni, közben rémesen erőlködött, hogy fogást találjon a behajtott ajtón. A mutatóujjával próbált belekapaszkodni az ajtóba, de még ahhoz sem volt elég ereje, hogy tartósan megtartsa a kezét. Vajon tudta, hogy még ott vagyok? Bizonyára. Szerintem azért akart menekülni. Lehet, hogy horkoltam? Most már tényleg meg kéne nézetnem az orrsövényemet, mert Napsi is szokott panaszkodni, hogy hallja a másik szobában a hortyogásom.

De az is lehet, hogy azt hiszi, már elmentem. Reménykedik, hogy valahogy tud hívni segítséget, és túléli.

Szánalmas ez a vergődés.

Annyira kínos ez az egész. Ez az erőlködés, ahogy próbál túlélni.

Miért nem tud rendesen megdögleni?

De az mennyire kínos lett volna, ha úgy alakul, hogy, mint aki jól végezte dolgát, hazamegyek, aztán reggel meg kopogtat a rendőrség. Úristen! Az, de kínos lett volna! Napsugár nem értett volna az egészből semmit, tagadtam volna, persze, naná, de hiába. Gyámügy, tárgyalás, ítélet, én meg a börtönben rohadok meg. Apám telebeszéli mindennel a fejét, szörnyű még csak elképzelni is, és megszakít velem minden kapcsolatot. Jobb nem is belegondolni! Milyen arcot vágtam volna! Micsoda? Hogy él? Az lehetetlen! Jaj, miért nem hagytam a francba az egészet! Jobb lett volna beletörődni a dolgokba, és elfogadni a helyzetet. Hahaha! Biztos erre gondoltam volna! Csinálhattam volna egy vállalkozást, aztán kész, úgyis mindig arra vágytam. Majd kitaláltam volna, hogy mit. Valamit. Jaj, miért nem hagytam az egészet a francba! Brühühü! Vagy eladhattam volna a lakást, meg mindent. Vehettünk volna egy tanyát, aztán életünk végégig boldogan lapátolhattuk volna a kecskealmot. Hahaha! Ilyen hülyeségekre gondoltam volna! Brühühü! Ilyen hülyeségekre életem végégig! Hahaha!

Na, fejezzük be.

Felvettem a földről a törölközőt, és az egyik fotel háttámlájára terítettem. A kötélre készítettem egy hurkot, és a teste mellé léptem. Lehajtotta a fejét, és sírni kezdett.

Ki mondta, hogy könnyű lesz?

Kedvem lett volna megkérdezni, hogy látott e valamit a másik oldalon, amíg nem, vagy csak alig dobogott a szíve. Van valami ott? Mesélj, Andriska! Létezik? A nagy, sárgán virágos rét? Az alagút végén a fény? Emelkedik ilyenkor a lélek? Vagy süllyed?

Mindegy is.

A nyakába akasztottam a hurkot, és a kötéllel végighúztam a szobán. A kötél végét áthúztam a radiátorcső egyik rögzítő bilincsén, és miután feszesre húztam, alaposan megkötöttem. Próbált küzdeni, de csak annyira telt az erejéből, hogy valamiféle simogató mozdulatokkal néha a kötélhez kapjon. Milyen groteszk is ez az egész! Csak fel kéne állnia, és túlélné.

De nem tud. Túlságosan kimerült.

A saját testének a súlya öli meg.

A kötél megfeszült, András szemei pedig egész furcsán bevéreztek. Szinte kiugrottak. Az arca előbb bíbor, majd szederjesen lila színbe fordult.

Azért elég sokáig tart egy ilyen haláltusa.

Érdekes, de mindig azt hittem, hogy csak legenda, miszerint az akasztott férfinak erekciója van. Ezek szerint nem. Andriskának tulajdonképpen gyerekpöcse volt.

Az íróasztalfiókban kerestem egy vonalzót.

Tizenöt centiméter. Ha megnyomtam tizenöt és fél.

Hahaha!