Egyszer, egyetlenegyszer, éreztem valami, a tegnapihoz hasonló boldogságot. Teljesen más minőségű boldogság volt ugyan, valahogy másként mozgatott meg, de intenzitásában hasonló volt. Hajnal volt, és az ébrenlét-álom határán egyensúlyoztam, amikor ebben a furcsa állapotomban kiismerhetetlenül összekeveredett a valóság és a képzelet, és én végre úgy érezhettem, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Feküdtem a franciaágyban a feleségem mellett, Napsi pedig a gyerekszobában aludta az igazak álmát. Minden csendes volt, épp csak pirkadt, a madarak énekeltek az ablakunk alatt. Minden körülmény ideális volt, és ez borzongatóan jó érzéssel töltött el, tisztán és világosan tudtam, hogy ura vagyok a környezetemnek, és minden azért van úgy, ahogy, mert megteremtettem a lehetőségét, hogy létrejöjjön az a tökéletes pillanat, amikor felfoghatatlan harmóniában minden a helyén van. A biztonságos, és meleg családi fészekben, békésen szendergett a kislányom és a feleségem, aki akkor egészen közelhúzódott hozzám, és úgy tűnt, hogy a pillanat tökéletességét ki tudom majd terjeszteni az egész életemre. Nem éreztem semmi szorongást, semmi félelmet, csak a szeretet és a büszkeség járt át minden ízemben.

És, ahogy a végtelen nyugalom szétáradt bennem, kezdtem egyre inkább álomba csúszni.

Felkeltem, és reggelit készítettem, megfőztem a kávét, közben pedig élveztem a korareggeli verőfényt. És a reggelinél nemcsak a feleségem és a kislányom volt ott, hanem mindenki. Apám, anyám, és beugrott a barátom is, egy igazi barát, talán Römi képében jelent meg, erre már nem emlékszem. Álltam a konyhapultnak támaszkodva, és miközben a reggeli kávémat szürcsölgettem, figyeltem a vidám kis társaságot, a boldogan zsongó szeretteimet, a családot és a régóta hiányolt barátot, és nem kellett szólnom egy szót sem, nem kellett semmit csinálnom, mert nem volt rá szükség. Indulás előtt voltunk, ezt biztosan éreztem, talán nyaralni mentünk valahova, de az örömteli várakozáson és izgatottságon felül mégiscsak az volt a legfontosabb, hogy mindezt együtt éljük át.

Álltam a konyhapultnál, szürcsölgettem a kávémat, és egészen furcsa érzés lett úrrá rajtam. Nem dohányzom, jé, nem is hiányzik, és furcsának találtam, hogy soha nem is dohányoztam, de abban a pillanatban, ahogy belém nyilallt a felismerés, szét is foszlott az egész pillanat, és felriadtam. Amit álmodtam, csak úgy lett volna lehetséges, ha nem én állok ott a konyhában, ha más ember vagyok, más múlttal, más ösztönökkel és lélekkel.

Mert képtelenség volt, hogy ne gyújtsak rá, hogy ne legyen valamilyen pótcselekvésem, egyáltalán, hogy ne pótcselekvésből foglalkozzak a körülöttem lévőkkel.

Világos volt, hogy tulajdonképpen én a nem megfelelő ember vagyok, a nem megfelelő helyeken.

Néztem magamat a tükörben, igazgattam magamon az egyik új öltönyömet. A lehetőségekhez mérten, végül is, mit mondhatnék.