A csokoládésdoboz teljesen kiment a fejemből.

Kinyitottam az irodai előtér ajtaját, és amikor beléptem, az asszisztens alakja fogadott, ahogy kezében az üres dobozzal, értetlenkedő arckifejezéssel állt az asztalánál. Nem kellett hozzá sok ész, hogy összerakja, ki ette meg. Remegtek az orrcimpái. Na, nézd csak.

Gyöngyvér?

Igen?

Jó reggelt.

Jó reggelt!

Elárulná, hová tűnt tegnapelőtt négy órával a munkaideje lejárta előtt, és, hogy miért nem volt bent tegnap?

Mert orvoshoz kellett mennem, de megbeszéltem Andrással a múlthéten, és elengedett.

Szóval megbeszélte Andrással.

Igen.

Ha jól tudom, én vagyok a főnöke.

Igen, de nem gondoltam volna, hogy…

Mit nem gondolt volna? Hogy én vagyok a főnöke?

Nem, dehogy, azt nem gondoltam, hogy magától is el kell kéredzkednem.

Jöttek hozzám ügyfelek, és nem tudtam őket megkínálni semmivel. Kénytelen voltam felbontani a pralinéját, hogy ne legyen annyira kínos a dolog. Nekem kellett kávét főznöm nekik.

Elnézést, de nem gondoltam volna, hogy ez ekkora probléma. Miért nem szólt előtte?

Mielőtt? Mielőtt maga nem szólt nekem?

Közelebb léptem hozzá, reméltem érzi, milyen jó illatom van. A szokásos dacos nézésével próbált hárítani, de nem tágítottam. Szinte összeért az arcunk.

Nem fél, Gyöngyvér? Hm? Nem fél? Nekem kéne magának szólni, hogy végezze el a munkáját?

Nem válaszolt.

Mit gondol maga rólam, mi?

Lesütötte a szemét.

Csak annyit kérek, hogy végezze a munkáját. Olyan nagy kérés ez?

Nem.

Magán tartom a szemem. Nagyon vigyázzon magára. Értem?

Igen.

Ha még egyszer előfordul, leszakítom a nyomorult fejedet.

Főzettem vele egy kávét, és miközben elkészítette, ott álltam egy lépéssel mögötte. Többször elejtette a dolgokat, mellészórta a kávét, kilöttyintette a tejet.

Nagyon szépen köszönöm. Igazán finom lett. Ha keres valaki, tárgyalni vagyok. Érti, amit mondok?

Igen.

Egészen biztos, hogy érti? Megjegyezte?

Igen.

Akkor biztos lehetek benne, hogy felfogta?

Igen.

Ráérősen felsétáltam a tetőre, és rágyújtottam.

Nagyon jól esett a dühöm. Mintha teljesen kitisztult volna a fejem. Nem tudtam, hogy mit kezdjek az előttem álló problémákkal, de abban biztos voltam, hogy legyen bármennyire is nehéz, addig tartok ki, ameddig csak tudok. Úgy éreztem, ennyivel tartozom Napsugárnak. Valószínűnek tartottam, hogy az ügy végére teljesen el fogok készülni az erőmmel, de jól tudtam, nem tehetek mást.

Közelebb mentem a korláthoz, és lenéztem. Reggeli csúcs, céltudatos hömpölygés.

Azért meg kell hagyni, nagyon jól meg van csinálva ez az egész. A mindenség, a civilizáció, ahogy azt dübörgi állandóan, hogy micsoda nagyszerű faj az ember. Közben meg az egész világ nem több mint egy hangyaboly. Legfeljebb csak jobb a marketingje.

Erre építünk. Hogy ez az egész nem egy termeszvár. Hogy a létünk több mint termeszlét.

Pedig aztán!

Ezer okot fel tudunk sorolni, hogy mi különböztet meg minket az állatoktól. Ezret. De arról meg hallgatunk, hogy mik azok a dolgok, amikben nem különbözünk. Mert semmiféle különbség nincs köztünk, leszámítva a szellemi kondíciónkat, hogy megmagyarázzuk, miben különbözünk. A szellemi kondíciónkat, amit gondolkodásnak hívunk, hogy felismerjük magunkat a létezésben.

Az összes többi csak duma.

Mert kultúrát csinálunk az érzékszerveink kielégítéséből, összekötjük az ösztöneinket a szellemmel, hogy ne legyen annyira kínos a dolog, miszerint nem vagyunk mások, mint pusztán okos állatok. Kínos? Legyen Isten a teremtés mögött. Legyen evolúció. Akkor is csak másolatok vagy kifinomult mutánsok vagyunk. És, ha konyhaművészetnek hívjuk, a zabálásból máris több lesz, mint evés vagy étkezés. Borkultúránk van, sörkultúránk van. Szexkultúránk. Divatkultúránk. Közben az egész miről szól? Komolyan, miről? Hogy együnk, igyunk, dugjunk, szórakozzunk, és örömünket leljük a létezésünkben.

És ebből még ki is zárjuk bizonyos fajtársainkat. Részt vehetnek benne a maguk módján, de ugyanúgy, ahogy az állatok és az emberek közt, úgy az emberek közt is fokozatbeli különbségek vannak. Pénz? Pozíció? Neveltetés? Mindegyik egyszerre. És minél lejjebb megyünk, annál primerebb módon nyilvánulnak meg a különbségek, annál vékonyabb lesz az az izé, amit kultúrának szokás nevezni.

Azok pedig, akik elhiszik azt a rengetek szarságot, amit tanítanak nekik, de tényleg, szívből elhiszik, szenvedhetnek, mint Júdás a pokolban. A titkolózás, a lelkiismeret, bah! Amikor az ösztöneik követelik a jussukat, elfojtanak mindent vagy mennek utánuk, és letagadják.

És itt vagyok én.

Ki tudja meddig még.

Lepöcköltem a csikkemet, és erőt vettem magamon.

Visszamentem az irodába és nekiláttam megírni az előadásomat. Legnagyobbrészt András adataira és elképzelésére támaszkodtam, de nap végére kedvem lett volna az egészet törölni. Tisztában voltam vele, ha megtámadja a tervezetet, és miért ne tenné, pár keresztkérdéssel simán zavarba hoz majd, nem beszélve arról, hogy az elmúlt évek semmittevését bizonyítva, ízekre fog szedni. Egy rakás terhelő email és feljegyzés fogja az igazát bizonyítani.

Öregfiú. Szedd össze magad. Könnyen lehet, hogy el fog húzódni ez az egész.

Kibámultam az ablakon és a gyülekező felhőket figyeltem.

Már nincs sok időm.