Milyen furcsa is így egy test. Élettelenül. Megszűnik a lélek benne, és ez valahogy látszik. Elég ránézni, és látszik. Nem dobog a szíve.

Nincs agyi tevékenység. Leáll a keringés. Egy fatális hiba, és kész is. Tulajdonképpen kedvem volna felhasítani a hasát, hogy kipakolhassam belőle a zsigereket. Kivenném a gyomrát, a máját, a veséit, a tüdejét, a szívét, mindent. Teljesen kikaparhatnám, hogy csak a mellkas üres boltozata maradjon. A bordák boltívei. Belekiáltanék mellkasába, milyen lenne? Visszhangozna a hangom benne? Vagy csak tompán puffanna? Kivájhatnám a szemeit és belenyalinthatnék az üres szemgödreibe. Vagy az agyát. Valahogy kiszivattyúzni a koponyából, hogy csak a sötét űr maradjon a helyén. A vákuum. Persze ez csak úgy lenne jó, ha én szívnám ki az agyát, mert úgy maradna benne az én vákuumom. Egészben kivenni a gyomrát, aztán felszúrni, nézni, ahogy kifordul belőle a tartalom. Kifordítani a tüdejét, mint a pukkanós csomagolófóliát. Belenyúlnék a szívébe, bár az úgy volna érdekes, ha még dobogna.

Mennyi, mennyi izgalmas lehetőség!

Kinyújtóztam. Igazán ízlésesen volt berendezve a lakás. Tömörfa bútorok, borovi fenyő nyílászárók, fantasztikusan szép bőrkanapé. Érdekes ez a süppedős szőnyeg, annyira puha, hogy szinte a fél arca eltűnik benne.

Ezt hogy tisztíthatják?

András teste pont olyan volt, mint egy kortárs szobor a nappali közepén. Ironikus egy halott, fiatal férfi meztelen segge a státuszszimbólumok között.

Nem is. András meztelen halott segge az én státuszszimbólumom.

Fáradt voltam, ledőltem a kanapéra. Eufória. Heuréka.