Legalább Napsugár itt lenne, elfoglalhatnám magam, addig is menne az idő.

Ha visszagondolok a múltamra, bár miért tenném, kibírhatatlanul unalmasnak találom az idevezető utamat is. A hülye terapeuta, még hogy a csúcson vagyok! Az életem romjain ücsörgök, és ha azt a hegynyi önérzettörmeléket, és kudarcot vesszük, akkor valóban elmondhatjuk: a csúcson vagyok. Kitűzhetném rá a zászlót, és le is vethetném magam a mélybe.

A hülyéje!

És akkor most itt van az apám ügye is.

Hihetetlen nagy tulok vagyok, de tényleg.

Amikor elmentem a terapeutához, azt szerettem volna, ha mond pár érdekeset, és együtt kitaláljuk, hogy mivel foglaljam el magamat úgy általában. És kész. Semmi mást. Csak annyit, hogy a kibírhatatlanul unalmassá vált életembe vigyünk valami színt, vagyis, hogy a régi pótcselekvések helyébe, állítsunk egy újat. Erre itt vagyok nyakig abban a valóságban, amit lehetőség szerint a legjobban szerettem volna elkerülni. És nem elég, hogy itt vagyok benne, de még csak megfogni sem tudom jobban önnön lényegemet, mint eddig. Annyi a különbség, hogy most még artikulálom is a nagy semmit, egyre csak tátogok, mint egy hal. És ahelyett, hogy felkeltették volna az érdeklődésemet, a mit tudom én, palántázás iránt, egyre mélyebbre hatolunk a nagy büdös kudarcaimba, és bemószerolom azt az embert is, aki aztán tényleg nem tehet semmiről.

Mi szükség volt erre?

Mi?

Ha valaki, akkor apám aztán biztos nem érdemli meg, hogy bármivel is megvádoljam. Egész életében becsülettel dolgozott, felnevelt, soha a büdös életben nem volt hozzám egy rossz szava sem, erre az ő személyében találom meg a szorongásaim legfőbb okát. Most komolyan tehet arról, hogy ő, velem szemben születésétől fogva rendelkezik olyan tulajdonságokkal, mit tulajdonságokkal: erényekkel!, amiknek én híján vagyok? Persze, idegesítő, de mit tehet róla?

Mondjuk, tényleg nem fair ez a felállás, szenvedek tőle rendesen is, de a józanész felmenti mind őt, mind pedig, nos, maradjunk annyiban, hogy felmenti őt.

Engem nem?

Könnyű annak, aki eleve úgy születik, hogy értékes belső tulajdonságokkal és tehetséggel rendelkezik, akibe genetikailag vannak beleprogramozva ezek a dolgok. Miféle küzdelem vagy szenvedés van egy ilyen ember életében? Legfeljebb addig, amíg ki nem műveli a nyersen rendelkezésére álló tulajdonságait. Ebben lehet némi küzdelem, de ha szorgalom is párosul hozzá? Kitartás?

Mit tud egy ilyen ember azoknak a szenvedéseiről, akik legfeljebb csak átlagosak?

Azokról, akik még a kitartásnak és a szorgalomnak is híján vannak, és csak azért erőlködnek kínkeservesen, mert ezt várják el tőlük? Azokról, akiknek minden egyes nap tényleg csak szenvedés, mert már a felkeléshez is meg kell, hogy erőltessék magukat? Azokról, akiknek folyamatosan kontroll alatt kell tartaniuk magukat, akiknek tényleg emberfeletti teljesítményre van szükségük, hogy elérjenek valami olyan dolgot, amit mások tartanak fontosnak?

Hogy hülyék. Hogy lusták. Hogy bénák. Hogy szerencsétlenek.

Nem kell kimondania senkinek, látszik a szemekben.

És akkor még hozzá a polgári mértéktartás!

A szerénység!

Úgy viselkedni, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy végre sikerült valamit megcsinálni!

És miért az egész?

Végigkínlódtam az éveket, és elértem valami olyat, amit fontosnak szokás mondani, de a jutalmam csak az egetverő unalom volt. Semmi nem volt az ajándékdobozban. Üres volt. Pontosabban a semmi volt benne.

Merthogy ajándék volt, ezzel kapcsolatban senkinek ne legyen kétsége.

Ajándék, amit ráadásul, közvetve ugyan, de az apámnak köszönhetek.

A dolgok ugyanis úgy állnak, hogy minden csak megtörtént velem, és végül az lettem, amivé tenni akartak. Alkalmasnak találtak bizonyos feladatokra, mert apám mintájának köszönhetően, úgy tudtam viselkedni, hogy alkalmasnak találtassak. Iszonyatos küzdelem volt évekig, hogy automatikussá váljon, de éppen eleget figyeltem, hogy a viselkedésének alapsémáit tökéletesen elsajátítsam. Persze mindez semmit nem változtatott azon a tényen, hogy belőlem hiányzott az a valami, ami benne megvolt, ami hitelt adott, és tán ez még fontosabb, ami valóságossá tette a cselekedeteit. De az emberek többségének elég a felszín, pláne, ha zavarba ejtően jól játssza valaki a szerepét, ügyesen beszél, képes összefüggően fogalmazni, és mindezt alá is tudja támasztani iskolákkal, nem, vagy csak nehezen ellenőrizhető eredményekkel, és egy jó inggel. És a lustaságból, bizonytalanságból a másik szemében így lesz lojalitás; a konfliktuskerülésből és gyávaságból korrektség; az érdektelenségből és emberutálatból szerénység és fegyelmezettség; a motivációhiányból alázat.

Így lehetsz mások szemében értékes ember. Annak tartanak, aminek tartani szeretnének.

Tulajdonképpen érdemtelenül vagyok vezetői beosztásban, mert lett volna rá nálam jóval alkalmasabb ember is.

Egyszerűen csak szerencsém volt. Jó helyen voltam, jó időben.

Véletlen siker. Szerintem apám először el sem akarta hinni.

Pf.

Annak idején, ha valaki látott az apámmal, nem vett észre semmi különöset. Jól megvoltunk egymással, legalábbis a kapcsolatunkban nem volt semmi vihar: olyanok voltunk, amilyennek apának és fiának az emberek szerint lennie kellett. Reklámozhatóak lettek volna az együtt töltött pillanataink, annak ellenére, hogy kommunikációnk meglepően egyoldalú volt.

Volt ugyanis valami, ami távolságtartásra kényszerített bennünket.

Nem tudom mi, évekig arra gondoltam, hogy valamit tehettem kisgyerekkoromban, valami megbocsáthatatlant, de később rá kellett jönnöm, hogy a szánakozás akadályozta meg abban, hogy elmélyítsük a kapcsolatunkat. A szánakozás. Persze emiatt, legalábbis úgy gondolom ez volt az oka, iszonyatos lelkiismeret-furdalása volt, ezért aztán még több időt töltött velem, és közben csak beszélt, beszélt, beszélt és beszélt, tanított.

De soha nem kérdezett.

Soha.

Csak kompenzált.

Mit kérdezhetett volna a fiától, aki teljesen idegen volt a számára? Aki a legcsekélyebb módon sem hasonlított rá semmiben? Akinek nem tudott mit kezdeni a problémáival?

És ha látott valaki minket, azt gondolta, milyen bensőséges a kapcsolatunk. Ott van az a középkorú férfi és a fia. Az apa beszél a fiához, tehát beszélgetnek. A fiú mindenben az apját utánozza, tehát rajong érte. És tényleg utánoztam mindenben, megpróbáltam mindent úgy csinálni, ahogy ő csinálná, mert szerettem volna boldoggá tenni, de legalább is megszabadulni a szánandó béna szerepéből, de, hogy rajongtam volna érte? Rajong-e az ember a szorongásaiért? Mindegy. Bárhogy is igyekeztem, nem tudtam megnyerni a bizalmát, legalábbis úgy éreztem, ilyenkor hunyorítva figyelt, mintha kételkedne cselekedeteim őszinteségében.

Kutatott bennem.

Nem értett.

Csalódott volt.

Ez a felismerés akkor nyilallt belém, amikor rájöttem, hogy Napsugár semmiben nem hasonlít rám. De apámmal ellentétben én végtelen megkönnyebbülést éreztem, leszámítva a szorongást, hogy mikor döbben rá, az apja csak egy papírmasé, egy kartonból kivágott figura, akinek semmilyen mélysége nincsen. Hogy az apjának a családja csak ugyanúgy pótcselekvés, mint a dohányzás.

Mert, hogy ki fog derülni, ahhoz kétség nem férhetett.

Hiszen minden olyan szituációt, amiben apám mintáját követhettem, a magabiztosnak tűnő cselekvés mímelésével, gond nélkül megoldottam, de azokban a helyzetekben, amikben nem láttam őt, egyszerűen csődöt mondtam. Nem láttam udvarolni, problémáim voltak a lányokkal; nem láttam ismerkedni, nehezen ment a kapcsolatteremtés; bajom volt a szexszel; bajom volt az őszinte beszélgetésekkel, és mivel neki baja volt velem, ezért bajom volt magammal is. És bárki, akit közel engedtem magamhoz, rádöbbenve, hogy semmi nincs bennem, el is hagyott.

Az ügyes utánzó, aki kitűnően levette a rendes középosztálybeli apa figuráját, de csak hitvány másolata lehet az eszményképének, mert híján minden erénynek, csak mímelni tudja a dolgokat.

Apám mindig is aktív volt. Világéletében alakította az életét.             

Én mindig is passzív voltam.

Ennyi az egész.

De mindent egybevetve jó apám volt mindig. És tudom jól, neki sem volt könnyű soha. Nem érdemli meg, hogy belekeverjem ebbe az egészbe.

Alig voltam négy, amikor meghalt a három hónapos öcsém.

Bölcsőhalál.

Azt hiszem, ezt a tragédiát soha nem tudta sem anyám, sem pedig apám feldolgozni, de biztosan állítani nem merem, mert erről soha nem beszéltünk. Tabutéma volt mindig.

Milyen ember lett volna, ha felnő?

Olyan, mint én?

Vagy olyan, mint az apám?

És az apám vajon gondol rá még? Eszébe jut néha? És régebben lehet, az is megfordult a fejében, hogy jobb lett volna, ha inkább én halok meg? És vajon mit gondolhat rólam mostanában? Vagy eszébe sem jutok?

Basszus. Még, hogy figyeljek a bensőm hangjára!

Mit súg?

Hogy ez az egész kibírhatatlan.

Nem lehetek más ember, mert törölhetetlen a múltam. Nem tudok csettintetni és meg nem történté tenni a dolgokat. Azokat a kínos ügyetlenkedéseket, a félreértett simulékonyságomat. Minden félreértett mondatomat és gesztusomat. A teniszórákat, ahol én voltam a legügyetlenebb, de lejártam, mert az apám szeretett teniszezni. Azt a szégyent minden házibajnokságon, hogy megint az utolsó lettem. A rosszkor, rossz helyen elsütött, szellemesnek vélt közbeszólásaimat, amikor az apám és a társaságába tartozó felnőttek úgy néztek rám, mint egy idiótára. Azt az undort, ami a lányok arcán megjelent, ha közeledtem feléjük. Azt a kétségbeesett tehetetlenséget, amit egész fiatalkoromban éreztem, azt a kényszeres elfojtást és koncentrálást, hogy legalább hasonló legyek ahhoz a képhez, amit megpróbáltam kialakítani magamról. A rengeteg pótcselekvést, a dühödt maszturbálásokat, a végtelen szorongást. Minden nélkülem lezajló házibulit. Minden egyedül töltött éjszakát. A többiek visszafojtott nevetését.

Hogy mit súg?

Mit súg a nagy, feketén sötétlő űr bennem?

Hogy egész életemben én voltam mindenhol a furcsa fiú, aki mindig megpróbált a többiek kedvében járni, de ezt még csak soha nem is értékelték, sőt, ha tehette, mindenki csak elkerült. Hogy minden görcsös igyekezetem ellenére mindig egyedül voltam, és egyedül leszek. Hogy ennek ellenére még nekem kellett megértőnek lennem mindenkivel.

Hogy miattatok rejtőzködöm.

Hogy miattatok kell másmilyennek lennem, mert csak azt viselitek el, ha valaki olyan, mint ti.

Hogy mit súg a bensőm?

Hogy basszátok meg. Hogy bassza meg az apám is.

Mert minden kudarcom miattatok van. És ezek a kudarcok már annyira belém égtek, hogy leválaszthatatlanok rólam. Nem maradt más választásom, mint teljesen belemerülni valamibe, hogy legalább egy kis időre elfelejtsek mindent.

Valamibe. Mindegy mibe.

Azt hittem meg fog változni, ha idősebb leszek. Azt hiszem meg fog változni, ha elvégzem az egyetemet. Azt hittem meg fog változni, ha dolgozni fogok, és saját életem lesz. Azt hittem meg fog változni, ha karriert építek, ha családom lesz, ha gyerekem lesz, ha lakásom, autóm lesz.

De nem változott semmi.

Minden szarságom kiüríthetetlen tabernákuluma vagyok.

Hogy mit súg a bensőm?

Igazából semmit. Csak morajlik. Azt hiszem, már nem sokáig vagyok képes fenntartani a látszatot. De nem tudom, mi lesz utána. Valószínűleg semmi.

Feküdtem az ágyban, és néztem a félhomályt. Nem tudtam elaludni. Lehetségesnek tartottam, hogy nem csak a lakásban, de az egész világon egyedül vagyok. Nyugalommal töltött el az érzés.

Kapcsolgattam az olvasólámpám, tikk-takk.

Halló, itt vagyok?