Lehetségesnek tartottam, hogy Gyöngyvér mégiscsak mondott neki valamit, és azért viselkedett ilyen furcsán. Előző nap ugyanis be kellett ugranunk az irodába, mert az asztalomon hagytam a forgalmit. Csak pár másodperc lett volna az egész, de pont akkor jöttek hozzám a rendőrségtől,…

Az utóbbi időben, mintha untattam volna, legalábbis úgy tűnt, hogy az újabban felfedezett szórakozási formáink már nem kötötték le annyira, mint az első időkben. A szurkálás másnapján például kitaláltam, hogy menjünk el vásárolgatni. Ezt-azt. És nem volt kedve. Pedig neki…

Mindezt ráadásként tetézte Napsugár viselkedése is.

Az alapvető problémám azonban megmaradt. Történetesen, hogy keretek közé kellett szorítanom a vágyaim kiélését, hiszen az emberek, bizonyos okok miatt, nem tolerálták volna a szabadjára engedett, mondjuk így: fesztelen, viselkedésemet. Józanésszel könnyen belátható volt, hogy…

Pár nappal azelőtt, majdnem elvesztettem a fejem. Csak majdnem, mindenesetre intő jel volt. Ültem egy unalmas megbeszélésen, ahol épp az egyik programozó tartott előadást az új szoftverről. Hatalmas, iszonyatosan kövér ember volt, szerintem legalább kétszáz kiló, az a fajta,…

Azokban a napokban előbb elindultam az irodából. Az időm legnagyobb részét úgyis a tetőn töltöttem, bár akkoriban inkább már csak azért, hogy ne kelljen lemennem a bejárat elé dohányozni: egyszerűen lusta voltam. Pedig már senki nem zavart volna a bejárat előtt, kiiktattam…

Nem értem. Ezen mit nem lehet érteni? Nemet mondanak, és kész. És Gyöngyvérnek is elég volna nemet mondania? Igen, meglehet. Békén hagyná? Nem rúgná ki? Valószínűleg nem. De hisz a napokban mondott fel egy csomó embernek! És? Ez, hogy jön ide? Joggal gondolhatják, hogy…

Nem ül le? Nem. Nincs kedvem ülni. Nincs kedvem feküdni. Rég találkoztunk. Rég. Kicsivel több, mint három hete. Már kezdtem aggódni magáért. Értem vagy az óradíjért? Természetesen magáért. Ó, igen. Persze. Legalább, ha felém fordulna. Jó itt az ablaknál. Szóval?…

Lelkiismeret-furdalásomnak kellet volna lennie. Emésztő, iszonyatos lelkiismeret-furdalásnak. De bárhogy is figyeltem magamat, még a legcsekélyebb jelét sem fedeztem fel az érzésnek. Szoronganom kellett volna, jaj, mi lesz, ha. De nem szorongtam. Vagy András, vagy én. Soha nem fognak…

Az új ezüstösen csillogó Armani öltönyömet vettem fel, egy hangsúlyos, hosszított fazonú fekete bőrcipővel és egy leheletkönnyű fekete garbóval. A parfümöm Givenchy. Az illatom még akkor is ott marad mindenhol, ha már rég nem vagyok ott.